Véget ért az Amazon nagyszabásúnak gondolt, és felfoghatatlan pénzösszeggel megtámogatott kémes szériája, a Citadella. Már az első három rész után bejelentkeztünk, hogy jó pszichológushoz látogatók módjára az olvasókra zúdítsuk a gondolatainkat. Nem rejtettük véka alá, hogy addig a sok puskapor kicsit durrantott, és hogy egy derekas huszáros hajrával lehetne menteni csak a menthetőt.

A puskapornak végül sikerült egy szinttel nagyobbat is robbannia, de ez még mindig messze áll attól a színvonaltól, amit ekkora hype és büdzsé mellett illett volna hoznia a sorozatnak.

Akik esetleg lemaradtak volna a korábbi kibeszélőnkről: a Citadella alig burkolt módon az Amazon új zászlóshajójának lett kihirdetve, hiszen nemcsak a második évadot rendelték be az első premierje előtt, hanem mellette számtalan spin-offot is. A pletykák szerint 300 millió dollárba kóstáló projekt költségeinek nagy része tehát lényegében ez utóbbiak megalapozására és finanszírozására ment el - ez a finálé tükrében egyértelmű, hiszen ahogy az első három epizód, úgy az azt követő felvonások sem villantottak fel semmi olyasmit, ami igazolta volna ezt a temérdek mennyiségű pénzösszeget, amit rászántak a sorozat elkészülésére.

In medias res kezdéssel nem a Citadella nevű ügynökség létrejöttével, hanem annak bukásával indít a széria, hogy aztán az amnéziában szenvedő főhőseink, mint Mason Kane (Richard Madden) vagy Nadia Sinh (Priyanka Chopra Jonas) visszatérő emlékei révén a néző is betekintést kaphasson abba, hogy miért is volt fontos ez a kémügynökség. Meg hogy milyen emberek voltak ők korábban. Előbbit a flashbackeken keresztül sem sikerült igazolni, utóbbival pedig csak az bizonyosodott be, hogy az eszméletlenül profinak beállított kémek igazából James Bond, Jason Bourne vagy a Kingsman bokájáig sem érnek fel.

Ugyanis ellentétben az előbb említett franchise-okban felbukkanó konfliktusokkal, a Citadella cselekményét a nagyobbnál nagyobb hibák vétése, illetve a dél-amerikai szappanoperákra jellemző karakterek közti kapcsolati háló viszi előre. Az évad utolsó három része sem bizonyította be, hogy ez a Citadella miért is volt ennyire rettegett egy ügynökség a rosszfiúk körében, hiszen amatőr módon buknak el olyan dolgokban, amiket más kémes történetek játszi könnyedséggel ugranak meg.

Két ember miatt lehet kedvelni a szériát: Stanley Tucci Bernard Orlickja, illetve Lesley Manville Dahlia Archere két autentikus pont abban a zűrzavarban, amit a Citadella prezentál a nézőnek. Süt róluk a több évtizedes színészi múlt, és egyedül az ő jeleneteik vehetők komolyan - szerencsére akad több közös snittjük is. A többieknek azonban nevetséges karakterek bőrébe kell bújniuk, akik annyira messze állnak a kémfilmek prototípus hőseitől, mint amennyire a jelen sorok írója.

Puffogtatják persze a nagy kémes igazságokat: egy kém sosem szerethet senkit, egy kém sosem hibázhat, még a családon is átgázol egy igazi kém a küldetés sikere érdekében. Hogy aztán az összes ilyen jól hangzó mondatot már a karakterbeli tulajdonságok is, továbbá a megmagyarázhatatlan döntéseik és cselekedeteik is megcáfolják.

A fináléra összeérnek a szappanoperákat megszégyenítő szálak, melyekből legalább egy igazi meglepetést tudott okozni - ez a széria korábbi fordulataira nem volt jellemző. Hogy ez mennyire győzi meg az egyszeri nézőt arról, hogy benevezzen a folytatásra, annak eredményességét illetően vannak kétségeink, de az tény: potenciál még mindig rejlik a sorozatban. Ha nem is ebben a fősodorban, de a más specifikus országokra fókuszáló spinoffokban mindenképp.

Ahogy azt a kibeszélőben is írtuk, ha másra nem lesz jó az első évad, legalább arra igen, hogy egy nagyon alacsony szinten mozgó referenciaponttá váljon a franchise további életében. A fináléval pár pontot javított az összképen a Citadella első évada, de ettől még az "ennél már csak jobbat csinálhatunk" attitűddel érdemes a készítőknek hozzáállni az univerzum bővítéséhez. Ha pedig azt sem sikerül megugraniuk, akkor lesz csak igazán bajban az Amazon új zászlóshajója.