Aki ismeri az Elveszett próféciákat - akár a könyvet, akár a sorozatot -, egyszerre kezdett aggódni és lelkesedni, mikor bejelentették a második évadot, hiszen ki ne nézné akár örökké kedvenc angyal-démon párosát? És persze Gaiman felügyelete bíztató jelnek számított.

Ugyanakkor jöttek a rossz nyelvek: hogyan lehetne tovább szőni az isteni és ördögi terveket? Ahogy sejtettük, az Elveszett próféciák második évada viseli magán a folytatások egyes szokásos, fekete foltjait, ami végső soron megkeseríti az egyébként oly szórakoztató és édes élményt.

Crowley (David Tennant) és Aziraphale (Michael Sheen) kiharcolta magának a Földi létet, azonban Gabriel (Jon Hamm) személyében így is megtalálja őket a probléma. Az amnéziás ex-arkangyal kettejüket veszi célba, hogy segítséget kérjen, nekik pedig meg kell védeniük őt, hiszen a menny és a pokol mind azon vannak, hogy megkaparintsák a sebezhető Gabrielt.

Mi lehet grandiózusabb a világ megmentésénél? Gaimannek erre egy mindent átható, univerzális erőt képviselő válasza van, amit a spoilerek elkerülése érdekében itt nem részleteznék, de maradjunk annyiban, hogy nem túl kreatív a megoldás. A második évad gondjainak gyökere ott kezdődik, hogy a visszafogottabb cselekményszövés és a kevésbé frappáns párbeszédek folyamatosan érzékeltetik, mennyire lényeges, hogy egy produktum könyvből lett-e adaptálva, avagy eleve forgatókönyvként álmodták meg. Mivel jelenleg ez utóbbi helyzet áll fenn, a narrációt teljesen kiiktatták (ami nem feltétlen gond, viszont az első évad stílusát abszolút meghatározta, és persze jól reprezentált egyfajta isten-természetfeletti teremtmények-emberek viszonyt), a mellékszálak lazábban kapcsolódnak a fő narratívához, és alapvetően lecsökkentették azokat (ami szintén kétesélyes, de erről majd később), és a pergő, humoros, örökigazságokat fél mondatban megfogalmazó dialógusok is a minimumra redukálódtak. A sorozat erőssége persze a két főszereplője, akik továbbra is kifogástalanok, azonban az új évad híján van a történelmi vonatkozások nagy részének, az eddig jellemző vallási, társadalmi és szociális kritikáknak, vagy legalábbis a gondolatébresztő eszmecseréknek, amik korábban képesek voltak új megvilágításba helyezni a hétköznapi ügyeinket. Kevésbé feszes és átfogó a történet - mert nincs is annyi mondanivaló -, így kicsit döcög a ritmus, és még a hat rész is képes le-leülni, ami szerencsére azért a sorozat báját nem csorbítja.

Ahogy már említettem, köszönhetően a második évad által feldolgozott specifikusabb kérdéskörnek, az univerzum működését most főleg Crowley és Aziraphale párosán keresztül tapasztalhatjuk meg. Mindig öröm e két remek színészt nézni, főleg, ha együtt játszanak, és az első évad sikere is nagyban rajtuk múlott. A még több közös játékidőt azonban kettejük érzelmi hullámvasutazásával töltötték ki, aminek a dinamikája mindig is izgalmas volt, azonban a feloldása igen csalódáskeltő. A hülye is érezte a köztük vibráló feszültséget (szintén a kiváló színészeknek hála), amiről számos rajongói teória született. Gaiman megígérte, hogy kettejük kapcsolata a második évadban még mélyebb lesz, ami részint be is igazolódott - a sorozat nagy kárára. A fantasy, ami kiírtja magából a misztikumot, még ha ilyen gyarló dolgokban is, elveszíti a varázsát.

Mindemellett az Elveszett próféciák folytatása semmiképp sem rossz: izgalmasan tálalja, hogy nem az emberek akarnak szentként élni, hanem épp fordítva, és az évad utolsó 10 perce képes összeszorítani a szívünket - egyfelől az érzelmi töltete, másfelől a kiábrándultság miatt. A különösen sok Ki vagy, doki? referencia még éppen nem billen át a zavaró kategóriába, kicsit azonban olcsó trükk ezzel megfogni a nézőt. Gabriel karakteréről néha mintha megfeledkeznének (a végkifejletet tekintve egyébként főszereplő titulusa is megkérdőjelezhető), Shax (Miranda Richardson) személyisége nem lép túl a kétdimenziós törtető figuráján. A szintén új Nina (Nina Sosanya) és Maggie (Maggie Service) csak egy didaktikus kerülőút Crowley-éknak, az előző szezonból visszahozott nácikról és a hozzájuk kapcsolódó visszaemlékezésekről pedig süt, hogy kényszeres feltámasztásuk pusztán Aziraphale elhanyagolható tanmeséjét szolgálta.

Összességében a két évad együtt azt az érzést nyújtja, mintha felcserélték volna a sorrendet, mivel az első etap szerkesztettsége és komplexitása után az új részek némi ürességgel szolgálnak. Ezek az epizódok kisebb léptékűek, "emberközpontúbbak", és mentesek a próféciáktól, cserébe több szerelmet kapunk. Ki-ki döntse el, ez mire elég.