Hirdetés

Évadkritika: Én vagyok az éjszaka - 1. évad

|

Egy nagyon ígéretesnek tűnő alapötlet borzasztóan semmitmondó stílusban elmesélve.

Kihagyott ziccer - ez volt a legelső összetett kifejezés, ami elhagyta a számat az Én vagyok az éjszaka hatodik, egyben utolsó epizódjának a stáblistája közben, ami teljesen önkéntelenül jött. Emellett még egy nagy adag csalódottság is társult, hiszen ez a sorozat egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött (és megjegyzem, nem annyira ördöngös) reményeket, sőt még az általa felállított célokat sem mutatta be maradéktalanul. Mindez pedig nagyon fájó, mert egy igazán ígéretes széria válhatott volna belőle, ami érdekes kérdéseket feszegetett volna, meglepő fordulatokkal operált volna, és ezeket pedig nyakon öntötte volna egy első pillanattól megkapó korrajzzal. Ezekből sajnos mindössze az utolsót tudta elérni, de még azzal sem kezdett semmi fontosat.

 

Hirdetés

Az Én vagyok az éjszaka az 1960-as évekbe repíti vissza a nézőit, egészen pontosan '65-be, Los Angelesbe, illetve annak környékére. Itt ismerkedünk meg főszereplőnkkel, a még csak 16 éves Pattal, aki bőrszínét tekintve fehér, viszont feketék között nevelkedett, mert (elvileg) az egyik szülője fekete volt. Aztán már az első húsz perc alapján kiderül, hogy az anyjának hitt nő nem is az anyja, csak örökbe adták neki, így kisebb kutatómunka után kideríti valódi nevét (Fauna), de kíváncsisága továbbra sem lankad, elindul a kellően lőporfüstös, ki nem mondott feszültségekkel teli Los Angelesbe, hogy megtalálja nagyapját, a sebész és nőgyógyász George Hodelt, viszont útja során mindenki csak arra utasítja Faunát, hogy forduljon vissza, ne keresse az öreg Hodelt.

Fauna történetszála mellett a másik főszereplő Jay Singletary, egy a koreai háborút is megjárt veterán, aki most újságíróként keresi a kenyerét. A poszt-traumatikus stresszben szenvedő, alkoholista és drogfüggő Jay eléggé pengeélen táncol, hiszen anno még írt egy leleplező cikket magáról George Hodelről, amiben a sebészt a Fekete Dália gyilkosaként tüntette fel, viszont ezzel nem az elismerést, vagy a díjesőt vívta ki magának, hanem fél Los Angeles megvetését és gyűlöletét, hiszen Hodel kezében van a rendőrség és az alvilág is egyszerre. Ennek ellenére, mikor Fauna számára is kezd kikristályosodni nagyapja (és az igazi eltűnt anyja) körülötti helyzet, Jay segítségét kéri, hogy kiderítsék az igazságot.

Mind a történet, mind pedig az első nagyobb volumenű előzetes nagyon meggyőzőnek tűnik. Egy rendes, stílusos film noir rajzolódik ki ennyi alapján, aminek a régen agyonjáratott, mára pedig alig említett Fekete Dália gyilkosságok adnak egy érdekes hátteret és keretet egyszerre. Pontosan emiatt kicsit sem bocsátható meg, hogy mindezzel semmit sem kezd az Én vagyok az éjszaka. A történet, ami kapcsán szüntelen, minden egyes epizód elején az arcunkba tolják, hogy "Fauna Hodel élete alapján", a hozzá nem értés és a katasztrofális kidolgozottság iskolapéldája. Az még természetes megbocsátható, hogy Fauna életrajzi könyvéből (One Day She'll Darken, ami eredetileg a sorozat címe is lett volna) ki-kihagy ezt-azt, viszont az már egyáltalán nem, hogy orrba-szájba tolja az unalomig látott és egy az egyben kiszámítható hollywoodi kliséket. Ennek a hibák soraiba való emelésével kicsit sem arra célzok, hogy csak és kizárólag a valóban megtörtént, eredeti történetet kellene a képernyőkön látnunk, de ezzel a közhelyes felhígítással ténylegesen a történet élvezhetősége veszik ki az egészből.

Túlzottan szebb dolgokat magukról a karakterekről sem lehet elmondani. A sztori röhejes egyszerűsége miatt a karakterekkel nem lehet szimpatizálni. Adott Fauna, aki eddigi élete alapján biztosra vette, hogy ő mulatt, azaz egyik szülője fekete, másik fehér, majd mikor lassan kibontakozni látszik az igazi, eddig eltitkolt élete, átcsap a kibírhatatlan, nemtörődöm, ütni való "nőstény" szerepébe. Egész egyszerűen nem lehet őt egy idő után komolyan venni, és ha ehhez még hozzávesszük a klisés sztorit, akkor egy olyan elegyet kapunk, aminek megtapasztalása hosszabb távon súlyos egészségügyi problémákhoz is vezethet. Jay Singletary-n pedig (aki nem valós személy, csak kitaláció) szemmel láthatóan érződik, hogy egy sokkal rétegeltebb karakter, mint amilyennek tűnik, viszont a történetben rejlő lehetőségek kihasználatlansága miatt nem tudunk szimpatizálni vele. Sokkal több időt kellett volna ennek a karakternek kapnia, hogy pontosan megértsük a múltját, a háborús szerepét, a leleplező cikkes állapotát stb., viszont ezek híján egy felemás hangulatot magán viselő figura lett a jussunk. Ez mondható el magáról George Hodelről is, akit a sorozat végig úgy állít be, mint a legfőbb mumust, már-már magát az Antikrisztust, viszont gyakorlatilag nem ismerjük meg az ő szerepkörét. Mindössze találgatások, anekdoták vannak vele kapcsolatban, meg elégedjünk meg annyival, hogy minden egyes epizódban csúnyán néz a félhomályban. Karakteres főgonosz, mi? (Nem.)

Az előzőekhez szorosan kapcsolódnak a színészi játékok is, illetve azoknak a hiányuk, hiszen talán ezen a ponton még menthető lett volna maga az Én vagyok az éjszaka. A Faunát játszó India Eisleyről maradéktalanul megállapítható, hogy ha nem hallottál róla, akkor az nem a te hibád. Borzasztó nagy ripacs, az arcjátéka egyenlő a nullával (Steven Seagal több érzelmet képes megmutatni, mint ő), szinte átüt a képernyőkön, hogy kicsit sem érzi a karakterét, nem tudja átélően eljátszani, és ha ehhez még persze hozzájön a történet gyengesége és kliséssége, ami már csak a hab a tortán. A főgonoszt, Hodelt alakító Jefferson Mays-en (The Ballad of Buster Scruggs) érezni, hogy mindent ki szeretni hozni a karakteréből, viszont erre neki nincs helye és ideje, ami eléggé fájó, mert ha több figyelmet kapott volna, akkor egy teljesen normális, akár emlékezetes szerepről is beszélhetnénk. Viszont az igazán említeni való színészi alakítás nyilvánvalóan Chris Pine-t illeti. Sokunk van vele kapcsolatban azon az állásponton, hogy egy ügyes, karakteres színésznek tartjuk, de sajnos még nem nagyon kapott olyan szerepet, amiben ezt meg tudta volna maradéktalanul mutatni. Az Én vagyok az éjszaka lett volna az igazi ütőkártyája, ám őróla is ugyanazt lehet elmondani, mint Mays-ről: nem kap elég időt, elég kidolgozást, elég figyelmet, és emiatt felemás lesz a játéka. Sokszor kusza, érthetetlen, sokszor pedig letaglózó, magával ragadó és érzelmekkel teli. Csak a balanszot nem sikerült megtalálni…

A sorozat pechjére itt még mindig nem ért véget a negatívumok felsorolása, hiszen a maga után némi kívánnivalót hagyó rendezés (Patty Jenkins ide vagy oda, ez se lett jó) mellett a forgatókönyv sem szuperál, pedig ez lenne az alapja mindennek. Már az első epizódokból azt lehet leszűrni, hogy az íróknak fogalma se volt, hogy ezzel a történettel mégis mit akartak megmutatni, vagy éppen kiket. Egymást váltják az egymáshoz egyáltalán nem illő jelenetek, az egésznek a tálalása kusza, viszont a legrosszabbul sikerült elem az maguk a dialógusok. Végig az az érzés keríti a nézőt hatalmába, hogy egy kevésbé jól sikerült Csehov drámát hallgat, amiben a szereplők teljesen elbeszélnek egymás mellett, de úgy, hogy az már fület bántó. Sokszor semmi értelmük nincsen a párbeszédeknek, teljesen fölösleges időhúzásnak tűnnek, melyek még így sem érik el a céljukat.

Mindezekkel szemben annyi pozitívum azért az Én vagyok az éjszaka számlájára mindenképp felírható, hogy a '60-as évek Amerikáját kifogástalanul tudta bemutatni. Akár a ruhákat, akár a díszleteket, akár a zenét nézzük, mind-mind gyönyörű és kifogástalan. Első pillanattól kezdve olyan érzése van a nézőnek, hogy egy kiszínesített eredeti 1960-as sorozat néz, annyira jól sikerült a hangulat és az atmoszféra. Ehhez kapcsolódik még az eléggé pofás és dicséretre méltó operatőri munka is, ami ha nem sikerült volna jól, akkor nagyban rontott volna a régi, retro érzésen, de szerencsére ez is nagyon ütősen szuperál. Viszont ezek miatt is annyira fájó, hogy se a történettel, se a karakterekkel nem kezdtek semmit sem, így a teljes sorozat csak egy pöpecül kinéző verdára hasonlít, amit az első kanyarban hátrahagy csaknem minden más hasonszőrű széria.

Az Én vagyok az éjszaka csalódás, méghozzá elég nagy. Nem mondanám rá, hogy közel nézhetetlen, vagy hogy bűn rossz, mert azért meg kell hagyni, van pár erős jelenete, de még azok is kevésnek bizonyulnak a teljes egészet nézve. Nagyon rossz forgatókönyv, kihasználatlan alapötlet, keszekusza történetvezetés, semmitmondó karakterek, idegőrlő klisék rontják a levegőt, amiket egy rátermett(ebb) fejes elenyésző idő alatt ki tudott volna javítani. Ezzel szemben én mindenkit arra bátorítok, hogy kezdjen bele a sorozatba, adjon neki egy esélyt, mert lehet mindezek ellenére elnyeri sokaknak a szívét, de ha valami furcsa, kellemetlen hiányérzet fog el bennünket az epizódok közben, akkor ne nagyon csodálkozzunk majd. Ha pedig egy jobb, élvezhetőbb alkotást néznénk a Fekete Dáliáról, akkor Brian de Palma 2006-os moziját vagy egy jóravaló dokumentumfilmet ajánlok e helyett.

Én vagyok az éjszaka - 1. évad

Kinek ajánljuk
  • Akik imádják a ’60-as évek Amerikáját
  • Akiket nem zavar, ha sokszor nem értelmes, vagy követhető a sztori
  • Lecsúszott, alkoholista újságíróknak
Kinek nem
  • Akiket zavar a csapnivaló forgatókönyv
  • Akik egy hangulatos Fekete Dália-sorozatot vártak
  • Akiknek már herótjuk van a sok klisétől
  • Akik érzékenyek a pocsék alakításokra
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.