Manapság kifejezetten népszerűnek számít az úgynevezett true crime zsáner, azaz a valóban megtörtént bűnügyek filmes vagy irodalmi feldolgozása. Az Egyesült Államokban jóval korábban indult el a folyamat (és ahogy a Gyilkos a házban is bemutatja, elsősorban a podcastek és tényirodalom terén), de a Netflix beköszöntével itthon is jelentős közönségre találtak ezek a tartalmak. Rendkívül ideális streaming produkciókról van ugyanis szó: néhány rész, jól dramatizálható eset és erőteljes nézői bevonódás jellemezi ezeket a filmeket és sorozatokat.
A tézis azonban általában a filmvilágban is megképzi antitézisét, ennélfogva az elmúlt években egyre több olyan true crime darab jelent meg, amelyben már a műfaj kritikája is fontos szerepet kap. Az HBO tavaly jelentkezett Az utolsó lépcsőfokkal, a Disney+-on pedig épp most kezdi harmadik évadát a Gyilkos a házban, amely már alapszituációjával is jelzi: ez nem az a true crime, amit megszokhattunk.
Egy fiatal fiút találnak holtan New York ódon épületében, az Arconiában. A rendőrség gyorsan le is zárná a nyomozást, mondván öngyilkosság történt, ám három főhősünk vérbeli bűnügyi podcast-rajongóként gyanút fog. Hamar meg is ismerjük őket: Charles (Steve Martin) egykori akciósztár, aki még mindig egyetlen sikeres sorozatából idézget, Oliver (Martin Short) színházi rendező, aki több számlát kap, mint felkérést, Mabel (Selena Gomez) pedig kezdetben kifejezetten kiismerhetetlennek tűnik, de az biztos, hogy kellő szarkazmussal tekint a világra. Később aztán persze kiderül, hogy mindannyian személyesen is kötődhetnek a gyilkossághoz, és közel sem csak azért, mert elindult közös bűnügyi műsoruk, ami a jövőben szintén egyre több problémát okoz majd.
A Gyilkos a házban két hagyományhoz is nagyon szervesen kapcsolódik. Egyrészt egy klasszikus Agatha Christie-féle whodunit krimivel van dolgunk, amelyben a zárt tér miatt idővel mindenki gyanússá válik, sőt az is kiderül, hogy a legtöbb karakternek lehetett indítéka a gyilkosságra.
Másrészt a sorozat kapcsán lehetetlen nem megemlíteni Alfred Hitchcock sokak szerint egyik legjobb (és jelen sorok szerzője által is kifejezetten kedvelt) klasszikusát, a Hátsó ablakot. A hitchcocki thriller alapvetését ugyanis szinte egy az egyben veszi át a Gyilkos a házban: a kérdés itt is az, hogy milyen konfliktus áll fenn a privát élet és a nyilvános perszóna között, de méginkább, hogy milyen tragédiákhoz vezet, ha ezek a határok elmosódnak. A Disney+ szériája tehát megidéz jól ismert klasszikusokat, ugyanakkor minden kétséget kizáróan korszerű is: a humora, a dramaturgiája, a karakterépítése pont olyan, amit manapság elvárunk egy népszerű streaming-tartalomtól.
Ezzel együtt az epizódok igazi tétje az, hogy az egymással ellentétes igények hogyan tudnak szerves egészet alkotni. Hogyan lehet egy sorozat krimiként is kompetens, miközben nyomozói botcsinálta mivoltján és magán a műfajon is rendre jót nevet? Ez a konfliktus remekül lekövethető a sorozatban látható fordulatokon, amelyek hol valóban új irányba terelik a bűntények megoldását, hol a főbb karaktereket képességeit kérdőjelezik meg (az első évadban például a nyomozóhármas egy ideig Stinget gyanúsítja a gyilkossággal).
Igencsak eklektikusak a főszereplők is. A veterán komikusok, Martin Short és Steve Martin jól ismert reakcióikkal szórakoztatják a közönséget, míg Selena Gomez karakterében épp az a remek, amikor szinte rezzenéstelen arccal riposztol idősebb társai beszólásaira. A készítők emellett persze azt a ziccert sem hagyják ki, hogy a korkülönbségen élcelődjenek, ez vizsont később szintén ironikus színezetet kap, mikor Mabel sem ért szót Charles 18 év körüli nevelt lányával.
Ugyanakkor örökké nem lehet a sztereotípiák árnyékában maradni, így idővel mindenki megkapja a maga karakterfejlődését: Charlesnak és Arthurnak az apasággal és vélt vagy valós jelentőségük elillanásával kell megküzdenie, Mabel számára pedig az érzelmek kifejezése jelenti a legnagyobb problémát. A sorozat fontos kérdése a jövőben ehhez kapcsolódóan az lesz, hogy a további évadokban képesek lesznek-e még inkább árnyalni a karaktereket, a kétségtelenül meglévő pozitívumok ellenére ugyanis szükség lesz az átívelő szálakra, a Gyilkos a házban csak ezek segítségével maradhat hosszú éveken keresztül a nézők kedvence. Ahogy az is komoly dilemmája lesz a szériának a jövőben, amit Mabel feszeget a második évad végén: hány gyilkosság történhet egy környéken ilyen rövid (vagy legalábbis a néző által rövidnek érzékelt) idő alatt ahhoz, hogy a koncepció ne legyen teljesen komolyan vehetetlen? Meddig lehet csavarni ezt az alapvetően antológiajellegű szerkezetet?
Egyelőre azonban maradjunk a jelenben, mert azt még mindenképpen fontos megemlíteni, hogy a három remek főszereplő mellett a mellékkarakterek terén sem spórol a sorozat: az első évad femme fatale-ját az Oscar-jelölt Amy Ryan játssza, Cara Delevingne Mabel második szezonbéli szerelme, de a rendőröket alakító Michael Rapaport és Da'Vine Joy Randolph is ismerős lehet sok népszerű pordukciókból. És akkor az olyan legendákról még szót sem ejtettünk, mint a Charles kaszkadőrét megformáló Jane Lynch, a podcastkirálynőként feltűnő Tina Fey vagy a néhány pillanatában is emlékezetes Shirley MacLaine.
A Gyilkos a házban kétségtelenül a jelenlegi sorozatos paletta üde színfoltja, amelynek harmadik évadában már biztos, hogy mindenki kedvenc Paul Ruddját ragadja el a halál. És még az is lehet, hogy Meryl Streep a gyilkos!
