A Lakers dinasztia felemelkedése (innentől az egyszerűség kedvéért Winning Time) első évada ismét bizonyította, hogy egy sportközpontú dráma mennyire intenzív, magával ragadó és szórakoztató tud lenni akár a laikusoknak is. A kosárlabda szerelmeseinek noha túl sok új információval nem szolgált, stílusában és történetmesélésben abszolút kiemelkedett az átlagból.

Most megérkezett a folytatás, ezúttal tíz helyett csak hét epizóddal, de szó nincs róla, hogy csökkent volna a színvonal, sőt.

Akinek nem lenne tiszta a sztori, annak vázolom az alapokat. A széria a Los Angeles Lakers kosárlabdacsapat '80-as évekbeli dinasztiájára fókuszál, a tulajdonos Jerry Buss (John C. Reilly) és a szupersztár Magic Johnson (Quincy Isaiah) főszereplésével. Az első évad mindössze egy évet ölelt fel, Johnson bemutatkozó idényére, illetve a tulajdonosváltásra koncentrált. Tény, hogy rengeteg esemény történt, de a cselekmény nem sietett sehova.

A folytatásban, ahogy arra számítani lehetett nem tartották ezt a tendenciát, értelmetlen is lett volna, ám mégis meglepett, hogy milyen gyorsan pörögnek az események, konkrétan akad olyan epizód, ahol percek alatt ugrunk előre egy szinte teljes szezont. Helyenként kapkodónak hathat ez a hozzáállás, pláne, hogy hiányzik a kontraszt az időbeni ugrálások közt. Érthető alkotói koncepció, mégis furcsán hat egy három órán át tartó, szépen felépített idény, hogy aztán a következőt pillanatok alatt letudjuk. Talán ez a második felvonás legnagyobb hibája, az egyenletesség hiánya, mégis képes kompenzálni, ugyanis Magic és a csapat kálváriája bőven tartogat drámát és meglepetéseket.

Az első évad főként a sztárrá válás, a hedonizmus kezelése és a beilleszkedés köré épült, jelen esetben más témák kerülnek felszínre. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a sport üzleti részére, a cserékre, szerződésekre, csapatépítésre, nem beszélve a kémiáról. Sokszor elő sem kerül maga a játék, mert az már csak az utolsó állomás, addig el kell jutni. A Buss család bár most is megkapja a maga rivaldafényét, már jóval kevésbé érdekesek, mint korábban. Jerry újranősül, közben egyesítené a gyermekeit, lánya szinte végig a munkába temetkezve agonizál, az ő szálaikat nem különösebben sikerült mélyíteni.

Sokkal izgalmasabb a Lakers vezetőségében és öltözőjében zajló események láncolata. A sikerességet beárnyékolja a feltörő egók harca. Westhead (Jason Siegel) edző a saját rendszerében bízik és nem tűr ellentmondást, ám Magic szerint így unalmas a játék és nem tudja a saját ritmusát hozni. Hősünk morális dilemmák elé kerül, mondván nyögvenyelősen, de nyerjen a csapat, vagy inkább ő érezze jól magát a pályán. Kettejük konfliktusa remekül reflektál a modern NBA-re, ahol már főként a szupersztárok diktálnak és kényük-kedvük szerint hisztiznek új edzőért, csapatért. A '80-as években ez a fajta attitűd új keletűnek számított, kapott is érte Magic rendesen, de a mai ligának sem ártana példát venni erről a látásmódról. Természetesen egyik fél sem szent, mert míg a játékos durcás kisfiúként kaffog, addig az edzőt elnyomja önnön rendszerének magasztalása, miközben pedagógusként csúfos kudarcot vall. Rajtuk kívül Larry Bird (Sean Patrick Small) és a Celtics-szel való rivalizálás is egyre inkább előtérbe kerül, főleg az utolsó néhány epizódban, amikor megtörténik az elkerülhetetlen: a két gigász összecsap. Aki ismeri a történteket, tudja, hogy milyen eredménnyel, ugyanakkor a zárás minden tekintetben feszült és lendületes lett. A szakmaiság mellett viszont képesek voltak megtartani a szórakoztató faktort és részről részre egyre izgalmasabb az összkép. Így aki az események ismerete nélkül követi a művet, garantáltan részesülni fog néhány fordulatban.

A színészek továbbra is hibátlanok. John C. Reilly, Adrien Brody, Jason Segel, Jason Clarke és a nagyobb nevek mellett a többiek sem vallanak kudarcot. Quincy Isaiah tökéletes Magic, DeVaughn Nixon szintén zseniális választás volt, hogy eljátssza az apját, Normot, de tényleg mindenkit ki lehetne emelni, nincs gyenge pont.

A Winning Time második évada van, amiben alulmarad, a legtöbb szempontból mégis erősebb, hatásosabb és szórakoztatóbb, mint az első volt. Ugyanúgy megkapjuk a humort, a negyedik fal áttörését, a színekkel, kamerabeállításokkal való kreatív játékosságot, illetve megvannak a ferdítések, tudatos túlzások, de ennek így kell kinéznie. Nagy erény, hogy el tud kapni az érzelmi töltet, sokkal emberközelibbnek, sebezhetőbbnek érezzük a karaktereket, nem beszélve a remek dialógusokról. Pat Riley (Adrien Brody) kemény kifakadásai, vagy Kareem (Solomon Hughes) beszéde a szurkolók szerepéről egészen parádés jeleneteket eredményeznek, ahol a nézőt is elönti az adrenalin. A mágia tehát nem veszett ki, maximum átalakult és bőven lenne még mit mesélni.

A legszomorúbb pont azonban, hogy a sorozatot elkaszálták és ez meglátszik az epilóguson. Tisztán leszűrhető, hogy mi lett volna az eredeti befejezés, ám amikor kiderült, hogy ennyi, hozzácsaptak egy pluszjelenetet és montázst, ami sajnos inkább elkeserítő, mintsem felemelő. Legalább egy évadnyi még minimum járt volna az alkotóknak a kerekebb lezárásért, de sajnos ezt a játékot így űzik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok csalódott, sőt dühös, mert ennél méltóbb búcsút érdemelt a Winning Time, de így is az egyik legigényesebb sportdráma marad, mely valaha napvilágot látott.