2015-ben még javában zajlott a found footage reneszánsza, mely időszak alatt nagyjából havonta érkezett 1-2 újabb találtkamerás horrorfilm, hogy aztán első megtekintés után feledésbe is merüljön a többségük. Bár az Idegleléstől kezdve akadtak hangulatos darabok a found footage filmek között, 2015-re az újdonság varázsa kiveszett ebből az alműfajból.

Eme időszak másik jellegzetessége volt, hogy tematikáját illetően erősen a zombi téma dominált, míg a vámpírok renoméját alaposan megkoptatta Edward Cullenék elnyúló románca.

Ezek ismeretében váratlan, és némileg érthetetlen volt, hogy egy új-zélandi produkció pont egy vámpírokról szóló found footage-et versenyeztetett meg a mozipénztáraknál: ez lett Taika Waititi és Jemaine Clement szerelemprojektje, a Hétköznapi vámpírok, ami a vámpírlét egy teljesen új oldalát mutatta be a nézőközönségnek, és félelemkeltés helyett inkább a rekeszizmaink megdolgoztatását célozták meg. Ez volt az az innovatív húzás, amire a horror- és mezei nézők olyannyira vártak, és mivel a készítők a minőségre is odafigyeltek, így nem maradt el a siker sem.

Négy évvel később, 2019-ben pedig az FX csatornán bővült ez az univerzum egy azonos című sorozattal, amit ma már az HBO Maxnak köszönhetően a magyar nézők szinte párhuzamosan tudnak követni az amerikai sugárzással együtt. Taika Waititi időközben kinőtte magát Hollywoodban, ám Jemaine Clement készítőként továbbra is felügyelte a közös gyermek fejlődését - olyannyira, hogy az végül bőven lepipálta a 2015-ös eredeti filmet.

Az elmúlt héten véget ért ötödik évad után sem lehetne azt mondani, hogy kezd kifulladni a projekt, pedig más szériáknál ilyenkorra már felmerülhet ez a probléma. Ez leginkább két dolognak köszönhető: egyrészt Clement ügyesen emel be más jól ismert és közkedvelt horrorelemeket, ezzel is kitágítva a Hétköznapi vámpírok világát, másrészt pedig a színészi stáb lehengerlő teljesítményt nyújt a kis képernyőn.

Az első évadban ismerkedünk meg a Staten Island-i vámpírkolónia lakóival: az ókori hadúrral, Nandorral (Kayvan Novak), egy angol arisztokratával, Laszlóval (Matt Berry), valamint egy görög vámpírral, Nadjával (Natasia Demetriou). Velük idéződik meg az eredeti film felállása, ám ők még kiegészülnek Mark Proksch Colin Robinsonával, ami a széria egyik legnagyobb újítását is hordozza magában, mivel ő történetesen egy energiavámpír. Természetesen nem szabad megfeledkezni Nandor hűséges familiárisáról sem, Guillermóról (Harvey Guillén), aki gondoskodik róla, hogy napközben is minden rendben menjen a vámpír kúria életében. (Ha mindez nem lenne elég, a sorozattörténelem egyik leghangulatosabb intróját is megkapjuk a szériától, egy igazán fülbemászó dallammal.)

A karakterek közötti kémia vibráló, magával ragadó, és öt évad után kijelenthető, hogy akkor is néznénk őket, ha epizódokon keresztül csak azt látnánk, ahogy ülnek abban a poros, félhomályos nappaliban, olvasnának és beszélgetnének - jobban mondva, oltogatnák egymást. Ám ezzel Clement nem elégedett meg, és képes évadról évadra, epizódról epizódra valami váratlannal előrukkolni.

Már az eredeti film fő mozgatórúgója is az volt, hogy a vámpírok felett eljárt az idő, és alig tudnak lépést tartani az emberi technológia fejlődésével. A sorozatban ezt a helyzetkomikumot még jobban ki tudták domborítani anélkül, hogy az önismétlés csapdájába estek volna bele. És a found footage, pontosítva, az áldokumentumfilm jellegnek köszönhetően pedig tényleg több olyan pillanat is akad, amiről el lehet töprengeni, hogy nem szimpla improvizáció volt-e. Akár így, akár úgy, a nevetés nem marad el a részünkről.

A klasszikus horror- és fantasyelemek importálása mellett az évadok különleges cameókkal is kecsegtetnek, melyek leginkább teljes véletlenszerűségükkel asszisztálnak a szórakozáshoz. Akadtak vendégszerepek, melyek adták magukat: Taika Waititi Viagója vagy Jemaine Clement Vladislavja az eredeti filmből pont ez a kategória volt, ám Wesley Snipes, Donal Logue vagy éppenséggel Patton Oswalt felbukkanására kevesen számíthattak.

A hatodik évad jövőre érkezik, és mint korábban is írtam, szerencsére nem kell aggódni a minőségromlás miatt. Bár a legendás kanadai sorozat, a Trailer Park Boys évadstruktúráját megidézve az évadfinálékra, illetve évadnyitányokra mintha mindig visszatérnénk a kiindulópontra, a karakterek fejlődése nem marad el, ahogy a poénok sem laposodnak el. Annak pedig mindenképp megmarad a bája, ahogy a vámpírok a nézőkkel együtt ismerik meg a vámpírfilozófia és -fiziológia legmélyebb, legabszurdabb rétegeit, ami végképp meggyőzi a kanapén ülőket arról, hogy jobb, hogy ezt az egészet emberekként követjük nyomon. Egy örökkévalóság talán tényleg túl sok lenne ebből, ám átmeneti nézőként roppant szórakoztató.