Szerintem nem lenne túlzás azt mondani, hogy a szuperhősök aranykorát éljük. A Disney meg a Warner szolgáltatja nekünk a standard dolgokat, azért akadnak formabontóbb alkotások (Deadpool, The Boys), de összességében nehéz újat mutatni egy-egy alkotással, sőt. Mintha kezdene megfáradni a téma, legalábbis így álltam fel a Jupiter hagyatéka (Jupiter's Legacy) után.

A sztori két szálon fut, az egyik a múltban a tőzsdekrach után, az eredeti hatosnak az erőszerzését mutatja be, a másik egy alternatív jelenben, ahol nemcsak előbbiek leszármazottai kaptak képességeket, hanem bizonyos szupergonoszok is beszállnak a bizniszbe. Nagy a kontraszt a két fő cselekményszál között és itt nem csak a képarányra gondolok.

A '20-as, '30-as évek Amerikája, amikor minden negyedik embernek nem volt munkája és még nagyban dübörgött a szesztilalom, annak minden hozadékával együtt sokkal érdekesebb oldaláról világítja meg a szuperhősöket. Itt még ismeretlen, hogy félistenek röpködjenek mindenhova és amikor főnösünk, Sheldon Sampson (Josh Duhamel) apja öngyilkossága után hallucinálni kezd, szerettei azonnal el szeretnék dugni valami intézetbe és letagadni nagyjából a létezését is, nem hogy komolyan venni a mondanivalóját. Nekem amúgy is a szívem csücske az amerikai történelemnek ezen korszaka és láthatóan itt robogott előre a sztori. Sheldonnak ki kell derítenie, hogy miért is látja, amit lát, ki kell állnia egy próbát és össze kell trombitálnia a többi öt főt, hogy nekivágjanak az ismeretlennek. Igazi karakterdrámákat követhetünk végig, emberi kapcsolatokat és majdhogynem kalandfilmes attitűdöt. Ha csak ez töltötte volna ki a nyolc részt, biztosan elégedetten állok fel, hogy milyen sikeresen vegyítették a két műfajt egy érdekes korszakban.

Az idő felét azonban a jelen töltötte ki, ami viszont kongott az ürességtől. Ide már nem maradt energia, hogy valami értelmes sztorit is kerekítsenek, csak filozofálni jártak át. Sheldon két gyereke Brendon/Paragon (Andrew Horton) és Chloe (Elena Kampouris), olyan szinten érdektelenek és ezerszer látott családi konfliktusokat hordoznak, hogy töredelmesen bevallom egy-két részt egyszerűen áttekertem. Paragon, a mintafiú, aki nagyon meg akar felelni, de persze apja elvárásainak nagyjából lehetetlen és Chloe a drogos modell, aki meg gyűlöl nagyjából mindent és mindenkit, nem kérte, hogy hős lehessen, érdekkapcsolatai vannak csak és különben is nyif-nyaf. Olyan szinten idegesítő és irritáló ez a nagyjából tíz éves szinten megrekedt érzelmi intelligenciája, hogy az valami eszméletlen. Cserébe Hutch (Ian Quinlan), aki színészileg is bőven felülmúlja előbbieket bántóan alulhasznált maradt, így érezhetően be kellet tolni ide, hogy majd később ne csak a kalapból lehessen előhúzni.

Közben jönnek-mennek a szuperhősök, akikről már azt sem lehet tudni, hogy kinek a kije, meg egyáltalán akkor most már mindenkinek lehet szuperereje? Akkor mi értelme volt az eredeti hatos próbatételének? Maradtak itt megválaszolatlan kérdések, de ezen túl lehet lendülni, meg akit nagyon érdekel, utána lehet nézni (például a Fumax által magyarul is kiadott képregényben). Csak mondjuk egy első évadtól elvárnám, hogy mutasson be egy keretrendszert, amiben működnek a dolgok, különben minden is lehetséges és a bizonytalanság nem jó indítószituáció.

Sok mindent feláldoztak és láthatóan nem maradt idő semmilyen ötlet kibontására. Néhány karakter a végletekig le van bontva, mások meg teljesen kispadra kerültek és lehet, hogy egyszerűen kivágták a jeleneteik nagy részét. A jelenben érdekes témákat és kérdéseket feszegetnek, de teljesen feleslegesen, mert csak arra futotta, hogy mindig két karakter beszélget arról, mennyire megváltozott a világ és nem reagálnak a változásra. Meg a gyilkolásnak a kérdése, mi számít önvédelemnek, ha katona ölhet, akkor a hősök miért nem? Mennyire folyhatnak bele országok közötti konfliktusokba? Rendkívül érdekes dolgokat pedzegetnek, csak olyan amatőr módon teszik ezt. Simán szánhattak volna erre is egy egész évadot, ahogy például bemutatják, ők hatan miért nem avatkoznak bele a II. világháborúba, remekül ki lehetett volna bontani ezeket a konfliktusokat. A múltban pedig az eredeti hatos próbatétele marad felületes és nem igazán világos, mivel is érdemelték ki az erejüket. Sheldon mondja, hogy tegyük félre az ellentéteket, ezt meg is teszik körülbelül öt perc alatt, jó akkor sikerült a próba, mehetünk tovább, visszafordulni amúgy sem lehet, mert nem engedi a sziget.

Az eredeti hatost idősebbre maszkírozzák a jelenben, mert gondolom a képregény miatt muszáj volt, de ez nem volt éppen díjnyertes ötlet, mert egyrészről a színészi játék fele rámegy, másrészről csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Az ütközetek, főleg az első részben valami kriminálisak, még szerencse, hogy ezeket nem is vitték túlzásba. Szerencsére azért az évad végére összekapja magát a sorozat és így azért csak sikerül kihozni belőle valamit, de összességében jó ötletek, tele potenciállal és nagyon gyér megvalósítással. Nem minden rész egyórás, aminek első körben örültem, aztán már fájlaltam, hogy miért lett ez ennyire rövidre vágva.

(Aki minden alkalommal bedobna egy felest, akárhányszor kimondják, hogy "Kódex", valószínűleg már az évad felére alkoholmérgezés következtében kórházban kötne ki. Mindenki csak saját felelősségre vágjon ilyenbe bele...)