E sorok írója július elején úgy jött ki a Pókember: Idegenben című filmről a mozi vetítőterméből, hogy jó szórakozás volt, de most egy darabig szeretne tisztítókúrán részt venni, ami a képregényes adaptációkat illeti. Az elmúlt tíz évben elképesztő módon alakította át a mozifogyasztási szokásokat a Marvel Filmes Univerzum újabb és újabb darabjai. Vasember, Pókember és társaik lépten-nyomon belefolynak a mindennapjainkba, új referenciákat, mémeket és anekdoták alapjait képezve. Még szerencse, hogy legalább a szuperhősök a valóságban nem léteznek, gondolhatnák az igazán pesszimisták. És a The Boys első évadának megtekintését követően valószínűleg még a legoptimistább és legelvakultabb képregényfanatikusok is egyetértenek ezzel a kijelentéssel.
Hogy a hatalom mennyire korrumpál, azt már számtalan történetből megismerhettük, de a mozgóképes képregényadaptációk nagy része leginkább továbbra is a klasszikus jó és a klasszikus gonosz ellentéteket igyekszik kiaknázni. A The Boys viszont padlógázzal visz be minket egy olyan világba, ahol már évtizedek óta léteznek szuperhősök, és olyan sikerrel oszlatja el a szuperhősöket körülövező rózsaszín ködöt, amire korábban csak a Watchmen esetén volt példa.
Az eredeti, 2006 és 2012 között megjelenő képregényszéria ismerete nélkül került megnézésre a The Boys, így az elvárások mázsás súlya nem nyomta a vállaimat. Talán emiatt is sikerült ennyire kellemes meglepetést okoznia a sorozatnak, hiszen már rögtön az elején beránt ennek az alternatív valóságnak a hangulata. A The Boys szuperhősei ugyanis egytől egyig gyarlók, csak szuperképességeik révén felhatalmazást éreznek arra, hogy a közönséges emberek fölé emelkedjenek. Mindehhez a Vought nevű cég asszisztál, mely igazából a szuperhősök menedzsercégeként gondoskodik arról, hogy minden social media platformról csakis a pozitív történetek és képek kerüljenek fel az übermenschekről. Valójában azonban perverz, szadista, hedonista bagázs, akiknek szemei előtt saját pozitív hírnevük megőrzésén túl nem lebeg más cél.
A címszereplő csapat vezetője, Billy Butcher (Karl Urban) viszont tisztában van a hősök mocskos titkaival - főleg személyes érintettsége miatt -, és igyekszik a nyilvánosság előtt megbuktatni őket. Kapóra jön neki Hughie (Jack Quaid), akinek barátnőjén a sorozat második jelenetében átrohan a világ leggyorsabb embere, A-Train, aki egy szemernyi őszinte megbánást sem tanúsít a lány meggyilkolása miatt. Hughie gyászból és A-Train közönyéből fakadó haragját felhasználva Billy ismét összeverbuválja a régi csapatot, hogy végre lebuktassák a szuperhősöket, ám minden egyes állomásnál egy nagyobb konspiráció kirakós darabja kerül eléjük, ami az évadfinálé végére össze is áll.
A cselekmény részletezésébe nem szükséges belemenni, hogy a sorozat erősségeit és pozitívumait megtaláljuk. Nem a The Boys volt az első olyan képregény/képregényadaptáció, mely egyenesen a szuperhős mítosz kifigurázására játszik rá, de talán az első, mely végig következetes tud maradni a saját szabályaihoz, és képes pont úgy adagolni, illetve összegyúrni a tipikus klisék kifordításait, hogy azok még pont realisztikusak maradjanak.
A The Boys nem úgy forgatja fel a néző gyomrát, mint például a Deadpool tette - bár a sorozatban is fröcsög a vér és szállnak a belsőségek mindenfelé -, hanem azzal éri el ezt, hogy már egyenesen megvetjük a sorozat végére a szuperhősöket, annyira nem követendő példák. Erre utoljára a Watchmennél volt példa, és talán nem véletlen, hogy idén még egy Watchmen sorozatot is kapunk - talán a nagy stúdióknál és tévécsatornáknál is kezdenek rájönni, hogy a szuperhősök igazi, bemocskolódott oldalának bemutatásában nagyobb potenciál rejlik most már azok után, hogy a klasszikus jó és gonosz ellentéteket már több tucatszor bemutatták.
A Banshee sorozatból ismert Antony Starr nagyon sziporkázik Homelander szerepében. Lényegében a színésznek ugyanazt kell hoznia, mint a Banshee seriffjeként, csak most a pozitív értékek felvállalásai minden egyes alkalommal mesterkéltek a részéről. Szívbemarkoló jelenet, amikor megjelenik egy terroristák által eltérített repülőn a Superman és Amerika kapitány kombinációjaként jellemezhető hős, aki a helyzet bonyolódásakor nem sokat vacillál, mielőtt dönt.
Míg azonban Homelander egyre inkább öntörvényévű válik, a többi társa ezzel egyidejűleg elkezdi visszanyerni lelkiismeretét. Ennek katalizátorát a sorozat másik főbb karaktere, Starlight (Erin Moriarty) karaktere nyújtja, akinek fiatal naivitása, de egyben őszinte empátiája lassan-lassan átragad a többiekre. Starlight az a tipikus hős, akit ismerhetünk már megannyi más történetből, és talán pont emiatt lóg ki a sorozatból, néha logikai bukfencet kreálva az amúgy feszes első évadban. Ugyanakkor ő az igazi fogódzópont az egyszeri néző számára, akinek elsőre talán túlontúl brutális, groteszk és sötét lehet a The Boys világa. A sort még lehetne folytatni a többi karakter részletesebb bemutatásával, de itt is meg kell hajolni a casting stáb előtt, ugyanis a szerepekhez kitűnően passzoló színészeket sikerült megnyerni a sorozatba.
A The Boys nem kíméli sem a szuperhős mítoszt, sem a mai trendeket - Instagram és Facebook mánia, marketingosztályok túlmisztifikált történetei, a hazafiasság stb. - és ha utólag elolvassuk egy rövidített kivonatát a képregényszériának, akkor azt is elmondhatjuk, hogy mert újítani az eredeti alapanyagon, mely a megtekintést követően még magasabbra emelte a sorozat nimbuszát.
Az Amazon Prime valahogy érezte, hogy aranytojást tojó tyúkra lelt a The Boys-ban, ugyanis még a premier előtt berendelte a második évadot. Elnézve az első etap nyolc részét nemcsak az jelenthető ki, hogy egy kellőképpen merész és meg nem alkuvó alkotásról van szó, mely nem volt rest innovatív módon adaptálni egy képregényes berkekben klasszikus státusznak örvendő darabot, hanem az is, hogy Karl Urbannak megbocsátható, ha a The Boys forgatása miatt végül passzolni kénytelen a Dredd bíróhoz való visszatérést. Ez pedig nem kis szó.