Három évad és 26 epizód után valljuk be, jogosan merül fel az emberben az igény arra, hogy talán itt az ideje annak, miszerint egy sorozat végre elkezdje kissé felfrissíteni az addig tökéletesen bevált formuláját. Az újdonságra való éhség azonban nagyon könnyen visszatud ütni egy olyan franchise esetében, ami még magának sem hajlandó bevallani, hogy bármennyire is szeretne megújulni, valójában képtelen kitörni a saját maga, na meg a producerek által behatárolt keretek végzetes szorítása közül.
Ennek ellenére a Jurassic World: Krétakori tábor első három etapja egy valódi sikertörténet, hiszen a széria, ha nem is drasztikus mértékben, de egészen idáig ügyesen bővítette a franchise meglehetősen szegényes lore-ját, így a legutóbbi évad befejezése után sokan abban reménykedtek, hogy a tendencia a nemrég napvilágot látott negyedik szezonban sem fog alábbhagyni.
A harmadik etap fináléja után ugyanis elkerülhetetlen volt, hogy Scott Kreamer showrunner és csapata új helyszínt keressenek a Nublar-szigetet sikeresen maguk mögött hagyó táborozók újabb kalandjainak, ahol aztán ismételten mindenféle prehisztorikus állatok jelentette életveszélynek tehetik ki a túlélési praktikákban már egészen jártas ifjakat, ám a végeredményt látva erősen kétséges, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e ilyen irányba kormányozni a Jurassic World univerzum eme szegletét. Kezdjük ott, hogy az mindenképpen az évad pozitívumai közé tartozik, miképp Kreamerék ezúttal tényleg nem féltek a járt utat részben a járatlanra cserélni, azonban ennek a váltásnak nagyrészt a történet fókusza látta kárát. Ennek a problémának csak az első figyelmeztető jele volt a feleslegesen elnyújtott két részt felölelő nyitány, amely alatt körülbelül annyi érdemleges esemény történt, amit a korábbiakban bőven bele lehetett volna sűríteni egyetlen egy darab fél órás epizódba. Bárcsak mondhatnám, hogy az évad fennmaradó maradék kilenc fejezete alatt elkezd javulni a tendencia, de az igazság az, hogy a dolog közel sem ennyire egyszerű.
A szezon központi rejtélyét felgöngyölítő, egyébként egészen érdektelenre sikerült szál mellett ugyanis kapunk egy-két érdekes karakterpillanatot, mint amikor például az írók Jasmina poszttraumás stressz szindrómájával kezdenek el foglalkozni, aki az eddig átélt szörnyűségek miatt tényleg nagyon közel kerül a teljes idegösszeomláshoz. Ahogy az is a szimpatikusabb húzások sorát erősítette, mikor a csapat jelentősebb hányada feltette magának a kérdést, hogy számukra tényleg fontosabb-e az újabb dinóhajkurászás, minthogy elsődlegesen végre megint a hazajutásra kezdjenek el koncentrálni. Az önmagukban érdekes felvetések azonban amilyen hamar érkeztek, nagyjából olyan gyorsasággal is távoztak a hátsó ajtók valamelyikén, mivel többször is megesett, hogy akár már percekkel az adott elgondolás után a karakterek máris saját maguknak ellentmondva kezdtek el cselekedni.
Arról már nem is beszélve, hogy a tudomány segítségével feltámasztott dinoszauruszok ezúttal olyan szinten háttérszereplőkké redukálódtak, miként a 11 epizód alatt szinte a két kezemen megtudtam volna számolni, összesen hány percnyit láthattam belőlük. A kispadra ültetett dinók önmagukban véve azonban még nem kellene, hogy végzetes hibának bizonyuljanak, de egy elsősorban rájuk felhúzott sorozatnál azért elkezdi vakarni az ember a fejét, hogy akkor most miért is kellene ismét hosszú órákig bizalmat szavaznia egy sorozatnak, ami ezek hiányában immár az emberi szereplőivel sem tud érdemben mit kezdeni.
Így hát összességében véve a Jurassic World: Krétakori tábor negyedik évada noha valóban hatalmas lépéseket tett egy szélesebb Jurassic univerzum irányába, arról nem vagyok maradéktalanul meggyőzve, hogy Colin Trevorrow után most Scott Kreamerék is valóban a jó irányba mozdították-e el Michael Crichton örökségét.
