Hetedik szezonjánál tart, és az egyik, ha nem a leghíresebb kortárs rajzfilm a Rick és Morty. Itt most lehetne valami kreatív felütés a részemről, hogy számomra és másoknak mit jelent ez a sorozat, mennyit változott az évek alatt, de elkerülhetetlen, hogy elsőként említsük meg Justin Roiland eltávolítását, akinek különféle botrányai miatt 2023-ban távoznia kellett a cégtől. Ez azért is fontos, mert ő nem csak a kreatív munkálatokban vett részt, de a címszereplők hangját is ő adta.
Helyette két nem igazán ismert színész, Ian Cardoni és Harry Belden vették át a stafétát, akik meglepően jól imitálják Roiland hangjátékát. Az első epizód elején még kapásból rávágtam, hogy érezhetően más lett a hangja a két főszereplőnek, de már a rész végére nem tudtam megkülönböztetni a régi Rick hangot az újtól. Szóval szép munkát végeztek a szinkronhangok, nem is ez a probléma a hetedik évaddal.
A Rick és Morty-t, mint sorozatot, szokás túlanalizálni, én személy szerint nem látok benne akkora mélységet, mint mások. Viszont az a jelenség feltűnő lett, hogy a rajongótábor egyik része inkább látna epizódikus felépítést az évadokban, ahol egymástól elszeparált kalandokban láthatjuk Ricket és Moryt-t, a többi rajongót pedig inkább érdekelné a fő cselekményszál, Evil Morty, Rick nemezise, stb. Ezt a jelenséget ugye még az alkotók is kifigurázták többször is, a 4. évad vonatos epizódjában hágott ez a csúcsára.
Az ellenben egyértelmű, hogy azt szeretjük a sorozatban, hogy a szatíra és paródia műfajkeverékében annyira túltolja a metanarratívát, a negyedik fal áttörését, a referenciákat, aminek poénjaiban és alpári humorában tartalmaz egy intellektuális kihívást. Vagyis amikor a sci-fi és fantasy toposzokat a hülyeségeikkel képesek végletekig túlcsavarni és a sorozat nihilista mivolta okán ki is gúnyolni őket, az egyszerűen szórakoztató.
A hetedik évad kvalitásában egy igazi hullámvasút, ahol minőségi és rettentő élvezetes részek közé becsúszik egy-egy nagyon sótlan és ötlettelen történet is. Egy széria esetében, ami ennyire a kreativitásra és frappánsságra épít, nem csoda, hogy a sokadik évadánál megfárad. Pedig kifejezetten rossz epizódból leginkább csak kettő van, a betűk a számok elleni háború, illetve a kuatos sztorik. Mindkettő egyszerű zsánerparódia, ami mindig is jellemezte a Rick és Morty évadokat, de eme két epizódban semmi többet nem raknak hozzá az alkotók azon kívül, hogy kliséket nevetünk ki (amire nincs is szükség erre a sorozatra, bármelyik YouTube paródiavideó képes erre).
Viszont kitűnő epizódok is helyet kaptak a szezonban, a spagettis rész erre a legjobb példa, amikor egy koncepciójában is elvadult marhaságot tudnak ötvözni a globális felmelegedés, annak megoldására szolgáló gazdasági intézkedések dilemmája és moralitásdráma témakörökkel. Ami miatt kifejezetten jó szájízt hagyhat maga után a hetedik évad, az az utolsó két epizód, a valhallás és a félelemgödrös, ami pont úgy komplikál túl, csavar ki magából létező koncepciókat, provokálja szórakoztató mód az agytekervényeinket, ami számomra a kifogásolhatatlan Rick és Morty élmény.
Szóval a Rick és Morty valójában nem változott sokat, még mindig egy nihilista sitcom a koncepció legmélyén, ahol a karakterek nem változnak igazán, amikor jól működik, akkor a jól bevált recept miatt működik jól, és még az új hangok sem zökkentik ki a nézőket az élményből. Vannak kifejezetten rossz, mérsékelten szórakoztató és kimondottan csúcsszuper epizódok is a hetedik évadban. És annak ellenére, hogy már érződik, hogy nincs 10 epizódra elegendő kreativitás a sokadik szezonra, viszont általánosságban még mindig van olyan lebilincselő és vicces, hogy nem érezném fairnek, ha kifejezetten jó plecsninél rosszabbat adnék rá.
