"A kritikus is ember" - ezzel az alapfelvetéssel indul a Mariano Cohn-Gastón Duprat rendezőpáros legújabb sorozata. Akinek esetleg nem lenne ismerős az alkotóduó neve, ők feleltek az elmúlt évek egyik legjobb filmipari szatírájáért, az Út a díjesőigért, amelyben többek között Penélope Cruz és Antonio Banderas parádézott.

Emellett folyamatosan dolgoznak televíziós sorozatokon is, például A főnök is az ő nevükhöz kötődik. Egy kifejezetten termékeny párosról van tehát szó, és bár új sorozatok nem váltja meg a világot, országimázsként, gasztroszériaként és persze egy különc portréjaként sem utolsó. 

Manuel (Luis Brandoni) az argentin értelmiségi elit egyik meghatározó alakja. Író, ételkritikus, akinek a szava sorsokról, karrierekről dönthet. Viszont magánélete kész katasztrófa: jóformán semmit sem tud elvégezni évtizedek óta dolgozó bejárója, Celsa (Maria Rosa Fugazot) nélkül. Csakhogy Celsa meghal, így Manuel választás előtt áll: vagy egyedül folytatja, vagy fogad maga mellé valakit, akit viszont be kell avatnia furcsa szokásaiba. De ő mikorra fogja megtanulni a rigolyáit? És legfőképp, mi ebben a történetben a szerepe a férfi amerikai barátjának (Robert De Niro)?

A Semmi élvezete nagyban függ attól, hogy mennyire vagyunk képesek együtt mozogni a főszereplővel. Ugyanis Manuel egyáltalán nem adja könnyen magát. Faragatlan, gyakran rosszindulatú azokkal is, akik szeretettel fordulnak hozzá, egy alkalommal még egy fiatal pincérlányt is kirúgat. Mindeközben azonban egy kifejezetten humoros és intelligens figura, aki bármikor képes humorral feloldani a legnehezebb szituációkat is. Manuel mindezzel egy olyan réteget képvisel, amely a magyar történelemben sem ismeretlen. Ő a lecsúszó értelmiségi, aki anyagilag már aligha tudja fenntartani korábbi életszínvonalát, de továbbra is ragaszkodik az előjogaihoz. 

Cohn és Duprat persze ezen a téren a klisékből építkezik: ismét egy kritikust, írót látunk, akinek szépen lassan kell rádöbennie arra, hogy vannak az életben sokkal fontosabb dolgok a nagy mű megírásánál. Nem árt, ha annak a bizonyos könyvnek a bemutatóján ott ülnek majd a szeretteink és nem az üres székekkel kell farkasszemet néznünk. 

A Semmi viszont nemcsak a mogorva kritikus, hanem a konyhában újonc, ám nagyon lelkes és mindent szívvel-lélekkel készítő újonc figuráját is feléleszti, hiszen Manuel végül úgy dönt, hogy felfogad maga mellé egy új házvezetőnőt Antonia (Majo Cabrera) személyében. Eleinte alig akarja elfogadni a lányt, végül azonban mindketten segíteni tudnak a másiknak, és a szőrös szívű ételkritikusnak is rá kell jönnie, hogy az a lényeg, hogy az a bizonyos étel szívvel készüljön; a legfinomabb fine diningnál is jobban tud esni egy egyszerű leves, ha valaki a betegség alatt gondol ránk. 

Nem óriási igazságok ezek, ráadásul az alkotók elég lineárisan jutnak el a végkövetkeztetésekhez. Az is tény, hogy a Semmi közel sem olyan vicces, mint a páros korábbi filmje: bár vannak mosolyt csaló jelenetek, nem olyan gyakori a sziporka, mint amilyen Penélopé Cruzék munkájában volt. Ugyanakkor hangulatilag ennek a sorozatnak is vannak erényei: ahogy például a Woody Allen filmjeiben, úgy a helyszín, a nagyváros itt is önálló szereplővé válik, lélegzik, saját jellemvonásokkal rendelkezik, részt vesz a történet alakulásában. A gasztronómia rajongói pedig tényleg csak saját felelősségre nézzék meg ezt a sorozatot, mert egészen elképesztő ételkölteményeket láthatunk benne, aminek nyomán muszáj lesz a konyhába menni.

Beszélnünk kell arról is, hogy Robert De Niro alakítása, jelenléte milyen ebben a sorozatban. És szerencsére remek! Úgy tűnik, De Niro sok rossz projekt után mostanában okosabban választja meg, mit vállal el, mostani szerepe is méltó hozzá, ráadásul arra is remekül játszanak rá az alkotók, hogy Luis Brandoni mennyire hasonlít az amerikai sztárra. 

A luxus semmit sem ér, ha nincs, akivel együtt élvezhetnénk - ezért lesz Semmi a főhős könyvének címe, és ez az a tanulság, amit sokszor túlságosan direkt eszközökkel és egyértelműen, de végső soron szórakoztatóan adnak át az alkotók.