A Bong Joon Ho (Élősködők, Snowpiercer - Túlélők viadala) koncepcióját felhasználó széria tavaly májusban "zakatolt be" a képernyőkre, és még egy évet sem kellet várni arra, hogy Josh Friedman és Graeme Manson készítők továbbvigyék emberiségünk fagyos disztópiáját.

Az első évadban egy kibővített Snowpiercer-filmet láthattunk. Természetesen nem definiálható ilyen egyszerűen, de ahogy 2013-ban, úgy 2020-ban is a Farok lázadását követhettük nyomon, bemutatva ezzel a társadalmi különbségeket és feszültségeket. Mindemellett a sorozat élt azzal az előnyével (ugyanakkor egyik hátrányával), ami a filmnek nem adatott meg: a játékidejével. Félreértés ne essék: Bong Joon Ho tökéletesen kitöltötte a rendelkezésére álló két órát, de mégsem volt lehetősége a Snowpiercer-vonat univerzumát részletesen bemutatni. A sorozatnak viszont ott volt tíz epizód, hogy a történetszálait kibontogassa és a settingbe is betekintést nyújtson. Ezzel együtt azonban kihívást is hordoz magával a hosszabb játékidő: a vele való gazdálkodást.

A történet első felében egy gyilkossági nyomozás szemtanúi lehetünk, melyhez egy faroklakó, Andre Layton (Daveed Diggs) segítéségét kérik fentről, akiről egyvalamit nem tudnak: ő az, aki a faroklakó szegények közelgő lázadását összefogja, melynek célja a társadalmi egyenlőtlenségek elsimítása a mozdony meghódítása által. A nyomozás remek lehetőség volt arra, hogy saját szemével is megbizonyosodjon a potenciálisan útjukban álló akadályokról és kihívásokról, azonban nem számol Melanie Cavill-lel (Jennifer Connelly), a mindenki felett álló Wilford személyes képviselőjével. A történet második felében a lázadás polgárháborúvá fajulását láthatjuk, melynek többek között a bűnügyi szál ágyazott meg.

Nem célom most sorozat-film párhuzamokat és összehasonlítgatásokat felsorakoztatni, de egy valamit le kell szögezni: a film (szerintem) sokkal jobb. A nyerseség, a disztópia, a nyomor bemutatása, a karakterek kidolgozottsága, a szürreális és valós elemek vegyítése mind-mind felülmúlják a feldolgozást. A film nem szórakoztat, hanem szembesít.

Ezzel ellentétben a sorozat egy adrenalindús akció-krimi, ami inkább szórakoztat, mint görbe tükröt mutat. Önmagában ez nem is probléma, de látva, hogy mi minden rejtőzik a vonat csavarjai és vagonjai között, sok szempontból kihagyott ziccer lett az első évad. Persze társadalomkritikát kapunk itt is, de mélységében csak annyit, amennyit a cselekmény megkövetel. A Wilford-szál mondható ez alól kivételnek, mert e téren csakugyan meg mertek az alkotók valami váratlant húzni. Bár a titok lehet, hogy a kelleténél hamarabb derült ki a nézők számára, ez mindenképp remek alapot szolgált a cselekmény bonyolítására és a társadalomkritikus üzenet átadására. A hatalommal való (vissza)élés fontos szerepet töltött be, mely részben Connelly alakításának volt köszönhető, aki remekül hozta a határozott és megtörhetetlen diktátort, aki ugyanakkor a Snowpiercer egyik legsebezhetőbb karaktere.

A Snowpiercer-történet talán legfontosabb üzenete és vonulata a társadalmi osztályok berendezkedéséről és a közöttük fennálló feszültségről szól. Komolyan vehető és didaktikusnak nem mondható kritikát viszont nehéz úgy megfogalmazni, hogy ne legyen a nézőnek olyan érzése, hogy ezt bizony már látta nemegyszer. Sajnos a sorozat nem tudott megbirkózni ezzel, ami azért is fájó, mert a vonat-metafora már önmagában egy eredeti koncepció lehetett volna. Ehelyett a készítők lehámozták a történetet egy korábban már megemlített krimi-sci-fi-akció mashuppá, ami mellé jólesik a popcorn, de sok újjal, valljuk be, nem találkoztunk az évad során. A széria mentségére szóljon, hogy Bong Joon Ho sci-fije ellőtt már sok mindent, de ahogy Wilford személyét is sikeresen átformálták, úgy a többi karakter és cselekményszál is kaphatott volna komplexebb hátteret.

Nem kell tehát hatalmas elvárásokkal nekiülni a második évadnak, de ha valakit megvett a Snowpiercer világa, egy esélyt még mindenképp érdemes adni, ezúttal már a faroklakók uralmának.