Mielőtt belekezdenék az érdemi kritikaírásba, le kell szögeznem valamit: nem csak nem értek a focihoz, de nem is szeretem. Hogy előbbi mennyire így van, az is mutatja, hogy a mai napig gőzöm sincs, hogy mi az a les, vagy 11-es, annyit tudok, hogy mi az a gól, hogy a Manchester United nem az angliai kocsmák egyesületét foglalja magába (habár...), hogy volt nekünk egy Puskásunk, most van a világnak egy Ronaldoja, akiről úgy tartják egyesek, hogy nem jó színész, hogy Zidane-nak volt egy híres fejelése, amihez még labda sem kellett, stb. Szóval nem vagyok teljesen menthetetlen, de utóbbiban csak akkor állna be nálam változás, ha a minden alkalommal tett, jótékony megjegyzéseimet végre meghallgatnák és a játékosok mellé beengednének az arénába pár kiéhezett oroszlánt is, hogy legyen végre tétje a játéknak és legalább kiderülne, hogy ki milyen színész is valójában. De az én - mondjuk így - pozitív szemléletem nem feltétlenül segítene a focin, ellenben Ted Lasso nem hogy a játékot megreformálná, de még a világbékét is elhozná.

Az jól látható továbbra is, hogy az Apple TV a Netflix mennyiségi termelésével ellentétben továbbra is inkább a minőségre igyekszik ráfeküdni, nem hiába igyekszik az ilyen szériák élére ismertebb neveket, avagy világsztárokat (lásd The Morning Show) szerződtetni. A Ted Lasso is illik a sorba, aminek élére meglepetésként pont azt a Jason Sudeikist sikerült leszerződtetni, aki inkább a fanyar, cinikus humoráról ismert, mégis a sorozat legfőbb motorja egyértelműen ő.

Pedig a recept nem is lehetne egyértelműbb: adva van egy pozitív szemléletű, az életnek rendre a napos oldalát néző, vagy azt kereső sikeres amerikai fociedző, akit egy szebb napokat látott brit fociklub újdonsült tulajdonosa szerződtet le. Aztán ahogy az lenni szokott, pályán kívül és belül mindenkire hatást gyakorol, ennek tetejébe még a kulturális különbségekkel (no meg a foci szabályaival) is meg kell birkóznia.

Nincs itt olyan, amit ne láttunk volna korábban számos sportfilmben, ahogy nincs gyakorlatilag egy olyan karaktertípus se, aki ne lenne ismerős: a kívül jég, belül ég főnökasszony; a pipogya vizesnyolcas; a lekezelő újságíró; az arrogáns fiatal tehetség; a marcona, levitézlett legenda; a szótlanságában is fura és vicces partner; a nagyszájú, de csupaszív barátnő; a rohadék volt férj, stb. Akkor hogy működik ez 10x30 percben, ha már 2 órában is sokszor unjuk?! Egyrészt Sudeikisék rendkívül jól zsonglőrködnek a hozzávalókkal és a szereplőkkel. Az évad első pár része amolyan bevezetésként szinte szóról szóra pipálja ki azokat a kötelező akadályokat, amiket ilyenkor a hősnek le kell gyűrnie, de ezekben is már repkednek a pozitív életszemléletet sugalló, frappáns dialógusok és találó karakterdinamikák, hogy aztán az évad második felétől már a szereplőket, a köztük régóta feszülő konfliktusokat is jobban árnyalja.

A sorozat egyik legfőbb erénye mindenképpen az, hogy ezek a típusfigurák - noha nem tagadják meg magukat, de - a játékidő előrehaladtával egyre erősebb kontúrokat kapnak és sokukról kiderül, hogy több rejlik a felszín alatt. Beleértve a címszereplőt is, akinek minden pozitivizmusa mögött megvan a maga drámája, a saját kis okai, amik még őt is képesek olykor béklyóba kötni és valószínűleg ha nem lennének ott mellette a találó - és általa már némileg átformált - mellékfigurák, akkor pár részen belül a sorozattal együtt a teljesen másik végletbe esne. Jason Sudeikis őszinte pozitivizmusa azonban hamar átragad az emberre és már csak 30 perc is olyan jól tud esni, mintha Ted nekünk is adott volna abból a híres, mennyei süteményéből. (Az egész évadban talán csak 1 gyengébb rész akadt.) Persze a figurával - amely az NBC egy az európai focit népszerűsítő szkeccséből nőtte ki magát - bőségesen elsütik az angol-amerikai ellentétre épülő sztereotípiákat, de a Ted Lasso nem is dokumentarista, hiperrealista sorozat kíván lenni, hanem egy olyan jólesően pozitív szemléletet magában hordozó széria, amely az egyre cinikusabb világunkban - különösen egy ilyen tragikus 2020-as évben - nem hogy ajánlott, de egyenesen kötelezően felírt program.

Nem is csoda, hogy az Apple nem csupán a második, de már a harmadik szezont is berendelte, vagyis a nézők még egy ideig a Premier Ligában találhatják magukat, ami az ilyen, koronavírussal tarkított időkben (amelynek hatását még évekig érezni fogjuk így is) felér azzal, ha megnyertük volna a Szuperkupát.