Ted Lasso (Jason Sudeikis) személye a megtestesült kultúrsokk. Az amerikai futballban tevékenykedő edző egyik pillanatról a másikra kerül az angol Premier League egyik (fiktív) kiscsapatának, az AFC Richmond kispadjára, akinek még beilleszkednie sincs ideje (nemhogy az európai foci szabályait megtanulni), ugyanis kezdődik a következő szezon.
Az Apple TV+-on lepörgött három évad azonban tökéletesen igazolja, hogy Lasso edzőt nem kell félteni, sikerült megtartania az állását.
Az első és a második évadhoz hasonlóan a harmadik sem mélyül el a futball sportszakmai kérdéseiben (a legtöbb kikacsintást még így is itt kapjuk), helyette tovább építi a karaktereket. A többes szám korántsem véletlen, ugyanis a címszereplő mellett egyre több figyelem összpontosul a mellékszereplőkre. Ez a tendencia már a második évadban is megfigyelhető volt (gondoljunk csak Beard edző éjszakai ámokfutására), a harmadik évad csupán rátett egy lapáttal. Roy (Brett Goldstein) és Keeley (Juno Temple) szünetet tartanak, Rebecca (Hannah Waddingham) továbbra is a tökéletes társat keresi maga mellé, Nathan (Nick Mohammed) pedig már a rivális West Ham United edzőjeként brillírozik. És ez csak töredéke a szerteágazó cselekménynek, sőt, ne felejtsük, hogy Ted Lassót még meg sem említettük.
Főhősünk lelki tusája egyre nagyobb hangsúlyt kap, fokozatosan tűnik el az a fal, melyet azért épített maga köré, hogy senki se vegyen tudomást sebezhetőségéről és esendőségéről. A helyzet azonban az, hogy a kihívásai ellenére nem csak a környezetét teszi jobbá, de ő is rálép a gyógyulás útjára. A végeredményt természetesen nem látjuk (nincs is rá szükség), mindenesetre nyugtázhatjuk, hogy Ted végre képes szembenézni a problémáival. Az évad legerősebb pillanatai kétségkívül az ő szálához köthetők. Sudeikis rendkívül érzékletesen teszi átélhetővé számunkra a karakter érzelmi válságát egy-egy apró arcrezdülésen és pillantáson keresztül.
Mindemellett pedig ott vannak a mellékszereplők történetei, melyek között egyaránt akadnak kifejezetten szívmelengetőek és feleslegesen túlnyújtottak. Előbbire példa Roy és Jamie (Phil Dunster) bromancének kibontása, akikről egyszerre elhihető, hogy veszettül utálják egymást, vagy éppen legjobb barátok. Ezzel szemben Keeley szála sajnos felettébb klisés, légből kapott és kiszámítható. A klisékkel tarkított cselekménnyel még nem is lenne különösen nagy probléma, hiszen lássuk be, a Ted Lasso-universe részben az ártatlan naivitása miatt nőtt közel a szívünkhöz, ám Keeley karakteréhez vajmi keveset tesz hozzá az évad túlnyomó részét átívelő mellékszál.
A Ted Lasso harmadik évada már távolról sem egyszemélyes karakterdráma, ami az első két évad során az alapvető koncepció része volt. Ezúttal már több epizódról is elmondható, hogy Ted csupán mellékszereplőként asszisztál a történésekhez, és jogos, ha valakinek hiányérzete támad emiatt (és ezen a több, mint egyórás epizódhosszok sem segítenek feltétlenül). Az utolsó két részre viszont ismét megidézi régi önmagát a sorozat, ahol természetesen ugyanúgy helye van a többi figurának is, de a fókusz mégis Teden van.
Határozottan kijelenthető, hogy nem ez a legjobban megírt évad a három közül, de az összképet tekintve még így sincs okunk panaszkodni. Továbbra is remekül zongorázik végig az érzelmek széles skáláján, reflektál a néhány éve napvilágot látott Szuperliga-koncepcióra, feltűnik egy Zlatan Ibrahimovic-imitátor, sőt még néhány, a futballban tabutémának gondolt kérdésre is mer választ adni. 34 epizód elteltével is képes az embert néhány perc lefolyása alatt megnevettetni és megríkatni, ami azért nem kis szó, főleg úgy, hogy egyszerre szolgálja ki a focirajongókat és a sporttól ódzkodókat. Ez a Lasso-way, kérem szépen, melyet még időben sikerült szépen lekerekíteni!
