Kis- és nagygengszterek, családi ügyek, lojalitás és kiesett, soha vissza nem térő évek. Taylor Sheridan új sorozatának hívószavai ezek, ám ezen felül is az egyik legnagyobb, ami mindent visz és ami még többeket bevonzhat a sorozatba, az nem más, mint Sylvester Stallone. Stallone első sorozata ez, amely úgy válik hamisítatlanul stallonés dolgozattá, hogy közben a színészt picit próbálja más terepekre is kalauzolni színészileg. 

A történet egyszerű: adott egy börtönben több évet leült gengszter (vagy maffiózó? ki tudja már a különbségeket), aki szabadulását követően olyan ajánlatot kap "családjától", amit szívesen visszautasítana ugyan, de sok választási lehetősége nincsen. Az Isten háta mögötti Tulsába kell költöznie, hogy ott alakítson ki magának egy kis hálózatot, ezzel is erősítvén a család erejét. Dwight kelletlenül, de megteszi, amit kérnek tőle, Tulsában pedig aztán nem várt szövetségekesekre és ellenfelekre is lel egyaránt. 

Taylor Sheridan sorozatának egyik fő összetevője a humor és néminemű önirónia (már ami Sly korát illeti). Dwight karaktere belepottyan egy számára idegen közegbe, egy számára teljesen idegen korban, hiszen életének jelentős (ha nem is legnagyobb) részét rácsok mögött töltötte. Így meglepetésként szolgál számára az, hogy egyes üzletekben nem szabad készpénzzel fizetni, a marihuána néhol legális és úgy egyáltalán: boomer ő egy modern világban, amit aztán a saját eszközeivel, nyelvezetével igyekszik megérteni és lefordítani. A sorozat humora inkább csak megmosolyogtató, semmint kreatív, de van valami szolid, mondhatni ellenállhatatlan bája annak, hogy mindennek a középpontja Sylvester Stallone. Az a Stallone, aki sokszor az egója fitogtatása miatt elfeledteti velünk, hogy egyébként egy tehetséges, öniróniát is ismerő, alázatos színész tud lenni. Itt, ebben az esetben nyilván nem megy el a sorozat túl nagy mélységekbe, de mulattató látni, amint Sly képletesen ugyan, de életre kelti azt a bizonyos Travolta mémet a Ponyvaregényből. Tudjátok, melyikre gondolok.

De mindeközben a drámai és keményfiús oldalát is egyaránt megmutathatta a kilenc epizód alatt. Egy ízben véres és erőszakos bosszút áll valakin (nem árulok el többet, nyilvánvalóan spoileres okokból), egy másik jelenetben pedig egy apát látunk, aki kétségbeesetten szeretné újra felvenni a kapcsolatot a lányával. Az öltönyös gengszterattitűd pedig már csak hab a tortán. Ebben az értelemben is mindenképp újszerűnek hathat a színész szerepválasztása, de más részről szépen illeszkedik a filmográfiába: nem ez az első alkalom, hogy egy piszkosabb előéletű figurát játszik, aki sötétebb múlttal rendelkezik (Get Carter, de akár a The Expendables kíméletlen zsoldosát is idehozhatjuk), de annyi szóljon mellette mindenképp, hogy itt kitart végig a pozíciója mellett. Még ha egy olyan gengszert is látunk, akinek bár megvan a maga morális értékrendje, azért mégis csak a törvényesség másik oldalán áll. Akárhogy is, van abban valami furcsán kielégítő, amikor Sly kiáll magáért és másokért és a jól megszokott orgánumán néhány jól irányzott mondattal porig alázza a másik felet. Ezt többször abszolválja a sorozat és mindig élvezet nézni/hallgatni. 

Az őt körülvevő mellékszereplőknek is megvannak a maga szórakoztató aspektusai: Martin Starr például, mint fűvel kereskedő hippifigura mulattató jelenség, de Garrett Hedlundot is nagyon szerettem a maga végtelen lazaságával és texasi akcentusával, mint pultot támasztó, énekesi ambíciókat dédelgető keményfiú. 

Maga a cselekmény ugyan tartogatott néminemű izgalmat, de a cselekményszövés sok érdemi szenzációval nem kecsegtetett. A csapatépítést követően marad egy kvázi-szerelmi szál, ami leginkább olyan, mintha egy lovat fél seggel ülnénk meg, egy kis gengszterdráma, aminek túl nagy súlya nincsen (és a végkifejlete is le van zavarva egy rövidke kis farokméregetős dialógussal - nyilván nyitva hagyva a kaput egy azóta bejelentett második évad felé), mellékszálnak pedig egy olyan rosszfiúval, aki ír akcentusával akár a Sons of Anarchy szarrágóinak a csapatát is erősíthetné akár. Ritchie Coster, mint Caolan Waltrip egyébként a sorozat intenzitását szépen meg tudta dobni, igaz, sokszor azt éreztem, hogy az ő szerepe nem illeszkedik túl organikusan a széria egészébe. Túlságosan kilógott a többi történés közül, nem éreztem úgy, hogy elengedhetetlen részévé válna a cselekménynek. Ennek ellenére nem bántam, hogy benne volt. 

A sorozat minden vállalásával együtt arra is törekedett, hogy az apa-fiú kapcsolatoknak több változatát is a néző elé tárja. Ez a vonal domináns és maga a vállalás dicséretreméltó, de nem mindig éreztem, hogy kiaknázzák az ebben rejlő potenciált. Felmerül a felelős felnőtt gondolkodás mibenléte, az elengedés, a törvényesség és törvénytelenség szembenállása, valamint az, hogy végső soron az számít, hogy te magad mi mellett döntesz. Lehetsz gengszter - ahogyan az Dwight fiatal sofőrjének a példája is mutatja -, de akkor legyen az a te döntésed és felelősséged teljes tudatában hozd meg.

A moralitás ebből a szempontból érdekes köröket fut a sorozatban. Nem veszi félvállról a cselekmény, mert végső soron bemutatja, hogy nem jár büntetlenül ez az életmód, de közben ez az a sorozat, ami megmutatja, hogy apa és fia együtt megy bosszúból szétverni egy bandát. Miután édesapa óva intette ettől az életmódtól az egy szem fiát. Hiába, ha a szembenálló fél olyan gengszter, mint Stallone, akkor az sok mindenre igazolást adhat. Ez az elnéző hozzáállás egyébként a sorozat egyéb szegmenseire is érvényes és ezt akár lehet azzal is magyarázni, hogy alapvetően rosszfiúkat hivatott bemutatni a sztori, de attól még egy-két apróság kiváltott belőlem némi szemöldökráncolást. Például a decens, egykori gengszter újbóli magára találása a klasszikus kertvárosi szférában akár parádés is lehetett volna, de visszatetszőnek hatott. 

Összességében a Tulsa Kingről elmondhatom, hogy hol hanyagul és megúszósan festi fel és oldja meg konfliktusait (az apa-lánya szál végül szintén teljesen súlytalanná vált), de Stallone alakítása és jelenléte, egyes mellékszereplők és poénok, illetve a meglepően erőszakos jelenetek váratlan felbukkanása egészen szórakoztatóvá avanzsálják a végeredményt. Nem képvisel tehát pazar minőséget, de alig háromnegyed órás epizódjai könnyen csúsznak és túlságosan haragudni nem lehet rá.