A sorozat alapjául köztudottan egy könyvsorozat szolgál, és egyet átugrottunk, így a harmadik könyv történetével folytatódnak Takeshi Kovacs kalandjai. Alapvetően két lépés távolságból figyeltem a fejleményeket az utóbbi időben, mert nehezen sikerült feldolgozni a tényt, hogy Joel Kinnaman távozik, mint főszereplő, de ha egy olyan világban járunk, ahol mindenki úgy váltogatja az aktuális kinézetét, ahogy neki tetszik - már ha erre persze megvan a megfelelő financiális fedezete -, akkor ezt sajnos el kell fogadni. 

Szerintem amúgy is mindenki arra kíváncsi, hogy milyen volt Anthony Mackie, mint Kovacs, ezért legjobb, ha azzal is kezdjük. Röviden: Mackie jó volt. Hosszabban meg úgy mondanám, hogy azért volt jó, mert hozzá tudott tenni az előző színészek teljesítményéhez; felismerte, hogy mik a karakter alapvető tulajdonságai és ahhoz tartotta is magát, mégis egy érzelmesebb, emberibb Takeshit ismerhetünk meg neki köszönhetően. Nem is csoda, hiszen annyi mindent átélt már ez a karakter. Ami fájóan hiányzott azonban tőle nekem, az a Kinnaman által belevitt különösebb érdektelenség a dolgok iránt. Persze idővel kiderül, hogy csak jól titkolja, mennyi minden igenis megmozgatja a lelkét, de meghagyja másokat abban a tudatban, hogy ez nincs így. Mintha Mackie arra koncentrált volna, hogy ezt a fajta titokzatosságot szépen lassan levedli magáról a karakter, és így fejlődik a személyisége. Kellemesen csalódtam benne, és utólag visszagondolva már nehezen is tudnám Kinnamant elképzelni az évadban. Viszont, aki csak miatta nem akarta bevállalni a második szezont, vegyen erőt magán, mert megéri.

Ezúttal tíz helyett mindössze nyolc részt kaptunk, de ez nem jelent feltétlenül feszesebb tempót. Most is egy faék egyszerűségű sztorival kezdődik a dolog, de aztán az élet persze közbeszól. Takeshit megbízza egy matu, hogy legyen a személyi testőre a Harlanon, mert valaki meg akarja ölni - pontosabban rákényszeríti, hogy vállalja el. Kovacs nem repes az örömtől, hiszen Quellt (Renée Elise Goldsberry) szeretné továbbra is megtalálni, de nyakába veszi Poe-t (az AI hotelt - Chris Conner) - szó szerint -, és sok év után visszatér Harlanra. A bolygó elég semmilyenre sikerült, nem sokban különbözik például a Földtől, kicsit talán nagyobbak a terek, de azért a hangulat nagyon a helyén van, rendesen érződik, hogy egy elérhetetlen jövő távoli bolygóján vagyunk. Látványvilágában nem sokat fejlődött a sorozat, sőt, talán mintha kevesebb idő is jutott volna a renderelésre, mert itt-ott néhol nagyon kilóg a lóláb, de ez szerencsére nem hiszem, hogy sok mindenkinek fel fog tűnni. Cserébe az akció még jobb, még véresebb és még modernebb kameravezetéssel párosul, ami piszkosul menő jeleneteket eredményez, és természetesen a virtuális világról sem feledkeztek meg, ami már az első évad nagy erénye is volt.

És akkor innentől SPOILERESEN...

A karakterekről sajnálatos módon nem beszélhetünk spoilerek nélkül, hiszen Quellcrist Falconer ugye visszatér (oké, benne volt az előzetesekben is), na de a miként, ami ugye nem mindegy. Reileen (Dichen Lachman) dugta őt be egy koporsóba, hogy szenvedjen, és néhány évtizedenként meglátogatta. Igen, de eközben ráakaszkodott egy Ős, ami be is indította az előttünk kibontakozó történetet. Szépen építették fel a Quellt és az Ősöket övező misztikumot, hiszen ugye előbbiről nem is voltunk biztosak sokáig, hogy nem csak egy sleeve highjacker használja Quell kinézetét a saját céljaira. Elég jól támaszkodott egymásra a két fő vonal, ahogy Takeshi próbálja visszahozni Quellt valamiféle normális kerékvágásba, és közben az Ős a háttérből belekontárkodik az amúgy sem békés politikai helyzetbe. Mindenkinek csak az aktuális egyéni problémája és ambíciója a legfontosabb, és ez eredményezi az összes konfliktust. Az elején nem is olyan egyértelmű, hogy mi lesz a főszál az évad során. Kifejezetten üdítő, hogy nem rágnak mindent előre a szánkba, hanem a karakterekkel együtt fedezhetünk fel új dolgokat.

Újabb hölgyek érkeztek állandó szereplőként Trepp (Simone Missick), Helyszín/Dig 301 (Dina Shihabi) és Danica Harlan (Lela Loren) személyében - mindenkinek megvolt a jól kitalált helye a történetben, és kár lenne, ha az első évadosokhoz hasonlóan tőlük is végleg búcsút kéne venni, még akkor is, ha valószínűleg így lesz. (Azt azért megjegyezném, hogy mégis az szolgáltatta a legjobb jelenetet, amikor Takeshit bedrogozzák, és a hozzá közel állók szintetikus másával kell felvennie a harcot.) Jaeger (Torben Liebrecht) is új, fejlettebb burkot kapott magának Carrera tábornok személyében, és rajtam kívül szinte mindenki tudta a valódi személyazonosságát - így habár nekem működött a leleplezés, a többiek csak legyintettek. Persze Will Yun Lee, az eredeti Kovacs sem maradhatott ki a buliból, és ezzel Takeshinek megint sikerült duplaburkolnia magát - még akkor is, ha a 300 évvel ezelőtti önmagát tömték bele az eredeti testébe -, ami szerintem az egyik legjobb írói döntés volt idén. Ki ne akarna egy sokkal korábbi önmagával szembetalálkozni, hogy láthassuk, mekkora a kontraszt, hogy honnan hova sikerült eljutni? A duplaburkolást valahogy ugye fel kellett oldani, ezért én meg is könnyeztem az angyaltüzes jelenetet, de Poe persze ezúttal sem hagyta magára az emberét. Rendes, igazán ütős befejezést kaptunk, ami feltette az i-re a pontot.

Összegezzünk. Sok helyen olvastam, hogy drámai a minőségbeli különbség az első évadhoz képest, ez véleményem szerint egyáltalán nincs így. Odáig biztos nem mennék el, hogy jobb, mint az első, de abban biztos vagyok, hogy ha folytatják és a harmadik szezonra megint új Takeshit kapunk (ami az évadzáró tekintetében valószínű), akkor érdeklődéssel fogom várni, ki lesz a következő tehetséges színész, akinek helyt kell állnia Yun Lee, Kinnaman és Mackie után. Semmiképp sem szabad kihagyni ezt a szezont, mert rengeteg dologgal bővítik a Valós halál univerzumát, ráadásul ugye teljes magyar specifikációval elérhető már.

Plusz egyként itt hagyom az utóbbi idők egyik legszebb score-ját: