Az impozáns és roppantul ígéretes duplarészes nyitányról már értekeztem egy sort korábban, ám még mielőtt most, pár héttel később az évadzáró után a teljes szezonra vonatkozó verdiktet meghoznám, beszélnünk kell egy kevésbé pozitív jelenségről, ami a Marvel utóbbi éves tartalmait átjárta. Úgyhogy először beszéljünk kicsit… a szégyenről. Pontosabban a szégyenérzetről a saját munkánk kapcsán.
Anno a legelső X-Men filmben elhangzott egy fontos tételmondat, amit ugyan apró kis poénnak szántak, mégis az akkori mutáns filmekért felelős 20th Century Fox mentalitását tökéletesen összefoglalta. Rozsomák kérdésére ugyanis, hogy az X-Men csapata tényleg ebben a fekete bőregyenruhában mászkál-e odakint, Küklopsz csak annyit ad válaszul, hogy "Talán jobb lenne egy sárga sztreccs hacuka?" (Jópofa egyébként, hogy az X-Men '97 ezzel kapcsolatban egyébként vissza is vágott a 9. részben.)
Akkoriban (2000) egy olyan kort éltünk, amikor a képregényes tartalmakat sokan gagyinak és röhejesnek tartották, főleg a '90-es években a műfajt érő csapások - azaz a Schumacher-féle Batman filmek - után. Éppen ezért az X-Menek által a képregényekben viselt színes-szagos kosztümök rögtön tiltólistára kerültek, sőt: a színészeknek is kvázi tilos volt a füzetek olvasgatása a forgatási szünetekben. (Akadt azért egy fiatal asszisztens, aki viszont csak becsempészett pár fontosabb képregényt a színészek lakókocsijába - Kevin Feige-nak hívták.) Habár az X-Men filmek között akad pár pazar, a mai napig top kategóriás alkotás (X2, X-Men: Az elsők vagy Az eljövendő múlt napjai, Logan), valahogy soha sem mertek "all-in"-t mondani ezeknek az ikonikus karakterek vagy történetszálak hű adaptálására a készítők. Még az X-Men: Apokalipszis végén belengetett egyedi ruhák is a feledés homályába vesztek a folytatásra.
Nyilván az azóta eltelt 20 évben lefolyt nem kevés víz és képregényfilm is a Dunán, szerencsére teljesen más mentalitásban, viszont az utóbbi pár évben, a Bosszúállók: Végjáték óta mintha a Marvel Studiosnál visszatérni látszana ez a fajta "szégyenérzet". Az elmúlt hónapokban több, külnöböző interjúkból összeállított montázs videó is felütötte a fejét, ahol a friss Marvel sorozatok vagy filmek írói szívbaj nélkül lenyilatkozzák, hogy a., nem is olvasták a címszereplő karakter egyetlen képregényét sem vagy b., nem igazán tartották magukat sohasem a karakter, a Marvel vagy általánosságban a képregény rajongójanak. Persze a Marvel sorozatok írásában vagy gyártásában jó pár másik problémát is találtunk már, de ez egy olyan fontos és sajnos szomorú trend, ami pláne nem segít a közönség apátiáján a képregényes zsánert illetően.
Nos, ha a fentiek zavartak akár 2000-ben, akár az utóbbi pár évben, egy nagyszerű hírrel szolgálhatok: az X-Men '97 jött, látott és feltörölte a padlót a Marvel mostanában látott "alkotásaival", sikere pedig egy roppantul egyszerű (legalábbis az kellene, hogy legyen) megfejtésre vezethető vissza. Miszerint a show alkotóinak rajongása, valamint a világ és a karakterek, vagyis a forrásul szolgáló alapanyag ismerete minden egyes rész minden egyes képkockáján látszódik. Sőt mi több, igazából lefolyik a képernyőről.
A pilot cikkemben említettem, hogy mennyire hű marad a sorozat az eredeti, 1992 és 1997 között futott elődjéhez, és hogy akár látványban, akár írásban ugyan megtörténik a kellő ráncfelvarrás, az aktualizálás közben nem vesznek el az eredeti matiné értékei. Tíz rész után még tovább megyek: a képregényes történetek, valamint a sokszínű, komplex mutáns karakterek kapcsán ugyanez a helyzet: a showrunner Beau De Mayo és csapata megőrizték az esszenciájukat, aminek az eredménye egy odaadással, alázattal és őszinte rajongással összerakott X-Men adaptáció, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Habár inkább nagyoknak.
Lopott gondolat, egy témában elég aktív YouTube-ostól (Nando) származik, miszerint egy jó X-Men történethez három fő dolgot kell eltalálni:
- A szappanopera jelleget, vagyis a fő karakterek közötti dinamikát, konfliktusokat, illetve párkapcsolati viszályokat,
- az elgondolkodtató, morális és társadalmi üzeneteket, hiszen az X-Men sohasem a csihipuhiról szólt kizárólag, valamint
- a sokszínű, látványos és különleges képességeket és kosztümöket.
Menjünk most szép sorjában végig ezen a három alappilléren, mert van miről beszélni mindegyik kapcsán.
A karakterek ábrázolása kapcsán egy rossz szavunk nem lehet. A filmekben némileg kispadra került, nem túl jól adaptált mutánsok mind-mind megkapják a megérdemelt reflektorfényt. Küklopsz végre animált formában is egy komplex, átérezhető problémákkal küzdő karizmatikus vezető, Ciklont is értjük, miért tartják sokan istennőnek, Jean is több annál, mint az időzített bomba Főnixként és végre, köszönöm kedves készítők 100x is: a csapathoz csatlakozó Árnyék lényegét is sikerült teljesen elkapni. A Vadóc, Mágus és Magnetó trió külön megérdemel egy misét, a legerősebb karakterpillanatok hozzájuk köthetők az évadból, Eriknek különösen erős dialógusokat írtak szinte minden egyes részben, amiben feltűnik. Misztik (mármint Morph) egymaga egy remek kis cameo-felhozatalként szerepelt (noha sokkal több annál a felszín alatt), Rozsomák pedig az évad vége felé ugyan kapott egy-két kifejezetten erős pillanatot, némileg - a készítők tudatos döntésének köszönhetően - a háttérbe szorul. Napsugár számomra korábban mindig is egy indifferens szerepet töltött be, ezúttal őt is sikerült tovább mélyíteni, valamint a párosuk az újonc Napfolttal is jól működött. Egyedül Püspök karakterén érzem, hogy nem sikerült sok mindent kihozni belőle. Viszont a karakterek nemcsak önállóan működnek jól, ügyesen állítják párba a csapat tagjait, akár a köztük megbújó ellentétek, akár épp a testvéri, bajtársi- és szerelmi kötelékek kidomborítása céljából.
Ami a komolyabb, a valós világunkra is nyugodtan értelmezhető üzeneteket illeti, az X-Men '97 nem fogja vissza magát és az évad egyik legerősebb aspektusa a show társadalmi szerepvállalása. Az emberek kontra mutánsok ellentétet sohasem láttuk még mozgóképes formában ennyire kiélezettnek, a sorozat pedig az ominózus 5. résszel vastagon aláhúzta, hogy az X-Menek animációs története felnőtt korba lépett. Ahogyan mi, a '90-es években felnőtt gyerekek szembesültünk a számtalan tragédiával, ami körülvett minket, úgy most - spoilerek nélkül - az X-Menek is megkapták a saját, szeptember 11-ei élményüket. A háttérben szálakat mozgató gonoszok monológja és elképzelései a 7-8. epizód során még erősebb gyomrosként hatnak így, elültetve a néző fejében is azokat a félelmeket, amiket a showban felvázolt emberiség nap mint nap átélhet. A jövő által hátrahagyott emberiség gondolata ráadásul a növekvő mesterséges intelligencia fenyegetettséggel párhuzamba állítva tőlünk sem feltétlenül idegen. És hogy mi erre a kirekesztett, faji alapon megkülönböztetett mutánsok válasza? Nos, az szintúgy nem fekete-fehér módon kerül ábrázolásra, egészen más álláspontot vall továbbra is Erik és Xavier, de Küklopszban és Bestiában is megfogalmazódnak olyan radikálisabb ideák, amiket korábban lehetetlennek gondoltunk volna a személyükkel kapcsolatban. Ráadásul a sorozat mindezt nemcsak nagy gondolatok és beszélgetések szintjén járja körül, hanem a karakterek személyes szintjén is: Jean és Küklopsz gyerekét nem hajlandó a világra hozni egy orvos azért, mert mutánsok, Roberto szülei pedig inkább eltitkolnák fiúk mutációját a befolyásos barátaik előtt, Eriknél pedig még erősebben dolgozik a holokauszt horrorisztikus emléke.
Ami a látványt és a képességek kreatív használatát illeti, nos, ezen a fronton is megmutatta a sorozat, hogy egyrészt mennyire illik az animációs formátum ehhez a műfajhoz, másrészt pedig, hogy az MCU-s nanoruhák és "szupererős meg repül minden második karakter" kaliberű különleges erőkhöz képest mennyivel szélesebb repertoárral dolgoznak a mutánsok. Figyelemreméltó, hogy a készítők igyekeztek szinte minden karakter számára írni legalább egy badass, az ő képességére fókuszáló harcjelenetet. Az Omega-szintű mutánsok tényleg Omega-szintűnek érződnek (Magnetó, Ciklon, Jean), Árnyék kezébe végre kardokat adtak, no meg persze Mágus sem kizárólag kártyákkal dobálózik össze-vissza. Minden egyes ilyen kis kreatív pillanatban megmutatkozik a már említett készítői odaadás és rajongás, fontosabb társadalmi üzenetek ide vagy oda, pár jelenet egyszerűen csak… rohadt menő.
A végére hagytam az évad gyengeségeit, noha nem feltétlenül lesz hosszú a lista. A gyors cselekményvezetés kapásból zavaró lehet sokaknak, de egy ilyen animációs sorozatnál szerintem még bőven az elviselhető/követhető kategóriába esik az X-Men '97 első évada. Ami viszont ennél jogosabb kritika, az a negyedik, illetve a hatodik epizód felépítése. Mindkét rész a játékidő felében Ciklon kruszádjára koncentrál, az előbbiben a műsoridő kitöltésére egy Napsugár/Napfolt kalandot kapunk, utóbbi pedig Xavier űrbéli viszontagságaira helyezi a hangsúlyt. Sajnos ezen részek pozícionálása sem a legszerencsésebb (az ötödik rész után például nyilván azonnal mindenki a fősodor folytatását várta), ráadásul a Napsugár/Napfolt utazás fillérnek, a Xavieres kikacsintás pedig talán felesleges időhúzásnak érződik - hozzáteszem, az X-Menek űrbéli vonatkozású történetei engem sose vonzottak. Az évad végén pedig a 9-10. részben talán a már említett gyors tempó még látványosabbá válik, ami korábban nem tapasztalt logikátlanságokhoz (pl. a Kék és az Arany csapat tagjainak felosztása), vagy a túlzottan is fajsúlyos, olykor agyatlannak érződő bunyóhoz vezet. De ezek is olyan részek, amiket jó nézni, megtaláljuk bennük a sorozat mindhárom fentebb taglalt erényét ugyanúgy, maximum pár pillanatra érezzük, hogy nem klappolnak annyira, mint társaik.
Igazából nem tudom eléggé ajánlani ezt a sorozatot. Akár az eredetin nőttél fel, akár egy részt sem láttál soha abból, akár szereted a mutánsokat, akár nem izgatott sohasem a filmes X-Men: tegyél vele egy próbát. Az animáció és az írás minősége pazar, Beau De Mayo és csapata köröket ver az összes másik, Marvel Studios égisze alatt készült sorozatra az utóbbi 3-4 évből. Amikor egy sorozat tíz részéhez képesek tíz külön intrót készíteni annak függvényében, hogy melyik karakterek alkotják a fő X-Men csapatot épp, és amikor egyes karakterek hajviseletének megváltozása egyik részről a másikra még extra jelentőséggel is bír, ott egyértelműen leugrik a vászonról az alkotói rajongás és alázat. Az ötödik rész pedig tényleg, túlzás nélkül az egyik legerősebb képregényes epizód, amit valaha láttam. És láttam párat.
Nem érkezhet elég gyorsan a második évad.
Hallgass meg egy másik véleményt is:
