Percekkel ezelőtt ért véget a Ms. Marvel fináléja jelen cikk születésekor, de már nagyjából a Sólyomszem sorozat debütálása óta érik bennem ez az írás. 2019 novemberében indult útjára az a Disney+, ami a kezdeti - hozzáteszem, eléggé szegényes - felhozatalát végül 2021 januárjában elkezdte kibővíteni az első eredeti Marvel-sorozatukkal, a WandaVízióval. A 2019-es San Diegó-i Comic-Conon maga a Marvel Studios elnöke jelentette be, hogy ezek a sorozatok bizony nagy hatással lesznek később a filmekre, ahogy azt frissen láthattuk is a Doctor Strange folytatásában. Így történt, hogy a Bosszúállók: Végjáték után következő negyedik fázis történetei immáron nemcsak filmvásznon debütáltak két órában, hanem otthon, a Disney újdonsült streamingplatformján is, némileg hosszabb, szerializált formában.
A probléma viszont, hogy a stúdiótól megszokott minőség (ami egyébként, magánvélemény, de a Végjáték óta a filmes frontra is igaz, de ez egy egészen másik cikk lenne/lesz), valamint az MCU olajozott gépezetére jellemző mentalitás a sorozatok és streaming világában nem igazán állja meg a helyét. A televízió aranykorát éljük gyakorlatilag húsz éve, a Marvelnél viszont, legalábbis ami az újdonsült Disney+ sorozatokat illeti, mintha erről nem vettek volna tudomást, és elfelejtettek volna sorozatot írni.
Vagy sohasem tanultak meg.
A showrunnerek hiánya
Tavaly nyáron a Variety hozott le ezzel kapcsolatban egy részletes cikket, ami szerintem az egyik legfontosabb kulcsproblémára világított rá. Indítsunk kicsit messzebbről: sorozatos fronton az íróknak sokkal nagyobb a felelőssége, mint a filmeknél. Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni a folyamatot, egy film esetén a rendező az atyaúristen és ő dirigál, míg sorozatok esetén a kreatív munka élén inkább az írók, egész pontosan a showrunner vagy az alkotó (creator) áll. Természetesen van számos berendezkedési modell, viszont annak érdekében, hogy egy több részből és órából álló évadot - ami ráadásul sokszor nem is csak egy évad ugyebár - átlássunk és konzisztens mód végigvigyünk, kell egy vízió, egy elképzelés, ami az adott világot és karaktereket megalkotó írók által manifesztálódik a showrunneri pozícióban, legyen szó Vinge Gillighan-ről a Breaking Bad / Better Call Saul, vagy a Duffer-tesókról a Stranger Things kapcsán. De sorolhatnám naphosszat a példákat.
A probléma az, ahogy arra a cikk is rávilágít, hogy a Marvel Studios vezényelte sorozatok esetén csak vezető író van (óriási különbség), nincs egy fix, egyértelmű showrunner, maximum Kevin Feige. (Háttérsztori: mikor az itthon forgatott Holdlovag kapcsán megkérdeztem számtalan magyar szakembert, hogy szerinte ki töltötte be ezt a szerepet, a válasz vagy az volt, hogy vagy senki, vagy Oscar Isaac, mint főszereplő színész, vagy Mohamed Diab, aki a hat epizódból négyet rendezett.) Mivel a Marvel jelenleg négy-hatórás filmként kezeli ezeket a sorozatokat, ezért a bevett filmes modellt veszik alapul a sorozatok lebonyolítása során: Feige és egy kreatív csapat hozza meg a legfontosabb döntéseket, ők fektetik le az alapokat, mutatnak irányt, amit majd a vezető író (nem pedig a showrunner!) szépen kibővít a többi íróval. Több mint tíz éve így működnek, érthető, hogy itt is így próbálkoznak előre haladni, de egyrészt nem kellene újra feltalálniuk a spanyolviaszt, ha az iparban számtalan bejáratott módszer és jó gyakorlat elérhető, másrészt pedig attól, hogy valami a filmes fronton működött, még közel sem biztos, hogy a sorozatos formátumban is fog.
Ennek következtében egy-egy epizód olyan érzést kelt, mintha egy teljesen másik sorozat lenne, másrészt pedig az eddig megjelent évadok nem érződnek igazán egységesnek, egy-két pozitív példát (Loki) leszámítva némelyik totál katyvasz (a frissen debütált Ms. Marvel tökéletes példa erre, ahol óriási a váltás az első három, a negyedik-ötödik, majd a végső epizódok között). Ez a fajta működés pedig magasabb kvalitású íróknak nem igazán lesz szimpatikus, olyan írószobában ugyanis, ahol nem tudja a kéz, mit akar a fej, nem igazán csodás és önfeledt szórakozás alkotni valamit. Emiatt csak a karrierjük korai szakaszában járó, bármire rábólintó írók, vagy esetleg megalkuvóbb alkotók fognak igent mondani egy-egy "Marvel-sorozatos" felkérésre.
Már megint a grandiózus finálé
Mikor bejelentették a Disney+-ra érkező MCU-sorozatokat, én kifejezetten örültem a döntésnek, ugyanis a platform számomra a kreatív kibontakozást jelentette a kezdetekben. Én naiv.
Azt hittem, illetve reméltem, hogy a streaming nyújtotta előnyöket kiaknázzák majd, hiszen ha egy sorozatot kevésbé kaptak fel, azt nem érzi meg annyira a stúdió, mintha egy 200-250 millió dolláros filmjük bukott volna óriásit a mozivásznon. Nyilván kialakult egyfajta Marvel recept az utóbbi tíz évben, ami működött, hozta a számokat és teljesen korrekt blockbuster-élménynek számított a legtöbb filmjük. Nyilván azt is értem, hogy egy ilyen receptet nem egy világjárvány alatt és után fognak megváltoztatni és drasztikus módon újabb formulákkal kísérletezgetni. Ezzel nekem annyira nincs, illetve nem is volt eddig nagy bajom (és megint csak magamat ismétlem, hogy a negyedik fázis számomra gyengébb filmélményei egy másik cikk témáját képezik majd), hiszen van itt nekünk egy Disney+, ahol nem kell a bevált receptet követni és lehet kotyvasztani valami újat a laborban.
És nem akarok teljesen negatív sem lenni, mert tény, hogy merészebb, újító próbálkozásokat láthattunk a stúdió részéről. A WandaVízió koncepciója szerintem remekül indult és az egyik legeredetibb ötlet volt (illetve lehetett volna), amivel valaha előrukkoltak a stúdiónál. A Mi lenne, ha…? és a Loki betekintése a multiverzum falai mögé is érdekes… lehetett volna, a Holdlovag mentális betegségektől szenvedő főhőse, valamint a kezdetben a Mementóra hajazó cselekményépítése is valami új színt vittek bele a Marvel világába. Épp ezért fájt különösen, mikor a legtöbb sorozatuk elkövette azt a hibát, hogy mindenképp valami grandiózus, "olyan tipikus marveles" finálét írt az említett történetek végére:
- A WandaVízió vége is a tipikus Marvel receptet követte, ami érződött is a reakciókon (enyhítő tényező, hogy az eredetileg tíz epizódosra szánt évadot a COVID miatt végül kilenc részre kellett redukálni),
- a Sólyom és a Tél katonája erre aztán még inkább ráerősített,
- a Lokiban is nyilván összeomlott a teljes multiverzum és gigászi, eposzi finálét kellett írni,
- a Mi lenne, ha…? utolsó két epizódja is igazából egy elsietett Bosszúállók csapatmozi lett,
- a Holdlovag karakterközpontú cselekményéből pedig úgy kilógott az óriásra nőtt istenségek összecsapása és a világ összes bűnös lelkének bekebelezése, mintha Christopher Nolan egy vígjátékot rendezett volna.
Piros pont a Sólyomszemnek, hogy ott legalább nem mentek messzebbre a városi bűnbandánál és tényleg arra fókuszált a történet, hogy Barton feldolgozza a Végjáték történéseit és visszaérjen a családjához karácsonyra.
Nem kell mindig a látványos fináléra törekedni (úgy meg főleg, hogy legtöbbször a CGI a szűkös határidők miatt szörnyen néz ki), nyugodtan merjünk kisebb léptékű, személyesebb sztorikat gyártani a tv-képernyőkre.
Cselekményvezetés úgy általában
A már említett inkonzisztencia és "daraboltság" az évadok cselekményét tekintve egyébként minden téren átjön:
- Az epizódok hosszai össze-vissza változnak, számtalan alkalommal ráadásul pont az évadzárók érződnek a leginkább összecsapottnak.
- Előre-hátra ugrálunk a cselekményben, aminek köszönhetően teljes történetszálak tűnnek el a semmibe, amik felvezetésre kerültek ugyan, viszont érdemi lezárást egyáltalán nem kaptak.
- Rejtélyt vagy misztikumot egyáltalán nem tudnak építeni, ahogy azt láthattuk Agatha (WandaVízió) vagy a Bróker (A Sólyom és a Tél katonája) kapcsán. Agatha esetén hiába a betétdal és a furcsa viselkedése, a felfedése teljesen a semmiből jött, mert épp akkor értünk oda a cselekményben. Sharon Carter pálfordulását illetően a mai napig nem értem, mit szerettek volna pontosan elérni a készítők, a Steven Grant karakterét övező rejtély pedig a Holdlovag második epizódjáig tartott, ahol Marc szinte mindent elmond Stevennek, hogy utána a világvége gonoszra fókuszálhassunk.
Amit pedig mindenképp meg kell említenem ennél a szegmensnél, mivel a Ms. Marvelnél már harmadjára sütötték ezt el, az a "vákuum epizódok" formájában megvalósított karakterépítés.
Miért gondolják, hogy a központi karakter fejlődését, vagy a motivációinak hátterét egy, a központi cselekményt teljesen megakasztó és a karaktert abból kiragadó, kvázi vákuum epizódban kell bemutatni a közönségnek? A WandaVízió is ezt csinálta, a Holdlovag is és a Ms. Marvel is - utóbbi ráadásul még a főhős karaktert is mellőzte a játékidő 80%-ában, majdhogynem egy teljesen irreleváns háttérsztorit néztünk a finálé epizódot megelőzően. Az ilyen jellegű karaktermélyítés írói szemmel nézve egy elég pofátlan csalásnak érződik, ráadásul a cselekményvezetés szempontjából is szerencsétlen ennyire megtörni a flow-t.
Önmagában a WandaVízió vagy a Holdlovag szóban forgó epizódjai (nyolcadik és ötödik) remekek, sőt, talán az évad legjobbjai (sőt a négyzeten, tovább megyek, talán a legjobban megírt epizódok a legerősebb színészi játékokkal az összes Disney+ Marvel-sorozatot tekintve), viszont egy organikus plot nem így épül fel. A Ms. Marvel esetén pedig sajnos most láthattuk, hogy mennyire ki tud siklani emiatt egy sorozat cselekménye.
Nem tudnak… vagy nem is akarnak?
Van egy visszatérő komment, amibe rendre belefutok az online diskurzus során, ha felhozom valamelyik fenti kritikámat: "most kezdték a sorozatos bizniszt, a filmjeik se voltak rögtön sikeresek anno, adj nekik időt, amíg kikísérletezik, hogyan kell streamingre tartalmat gyártani".
Nem, nem igazán.
Ahogy korábban is írtam, a sorozatok aranykorát éljük már vagy húsz éve, nincs mit kikísérletezgetni, nem kell feltalálni a kereket másodjára. Általában ekkor jönnek azok az ellenérvek, hogy "jó-jó, de ez egy tág univerzum, ahol minden mindennel összefügg, így sokkal nehezebb a megszokott felállást követni".
Nem, megint csak nem.
Egyrészt az a pár utalás és kikacsintás, ami potenciálisan ezekben a streaming-tartalmakban feltűnik a nagyobb, filmes univerzumra vonatkozólag nem jelenti azt, hogy elfelejtünk sorozatot írni általánosságban. A másik, hogy a legutóbbi Ms. Marvel vagy a Holdlovag élő példái, hogy a nagyobb MCU-ra még csak nyomokban sem tartalmaznak semmiféle utalást - szóval az ebből adódó, eleve romantizált és felnagyított komplikációk nincsenek is jelen. De egyébként a legtöbb sorozat is maximum csak az alapfelállásban követte a filmeket, szóval kapcsolódni sem kellett igazán sok mindenhez.
Így viszont felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg a kellő tudás hiányzik? Vagy esetleg a szűkös időkeret nyomja rá a bélyegét a műsorok minőségére? Utóbbi is kiküszöbölhető lenne, ha nem akarnánk nyolcszászhuszonhárom D+ sorozatot a Marvel ernyő alatt fejleszteni - egy Agatha showra komolyan nem értem például, mi szükség van, mikor épp a Sólyom és a Tél katonája tökéletesen bebizonyította, hogy a mellékkarakterek és másodhegedűsök… nos, okkal mellékkarakterek és másodhegedűsök.
Vagy pedig inkább az akarás, a többre vágyás az, ami leginkább hiányzik jelenleg a Marvel Disney+-ra készített sorozataiból? Egyszerűen úgy vannak vele, hogy a "szükséges és elégséges" minimumot megugorják ezek a tartalmak - ami egyébként igaz -, és ennélfogva nincs is kedvük, idejük, affinitásuk többet foglalkozni velük? Merthogy egyszerűen nem hiszem el, hogy nem volt egy író a nyavalyás WandaVízió írószobájában, akinek eszébe jutott volna a párhuzam Agatha és Wanda gyászfeldolgozását illetően. Elég lett volna egy kétperces jelenetet beleírni, hogy ne csak "világuralom" szintű motivációja legyen Agathának… de nem kaptunk ilyesmit.
És ilyen példából rengeteget tudnék megemlíteni, ordít a legtöbb sorozatuk ilyen téren, én pedig emiatt egyre inkább arra tudok következtetni, hogy ami nekem, mezei magyar cikkíróként és átlagnézőként azonnal beugrik ötletként, az az ottani fejeseknek és kreatívoknak szintén átment a fején. Ugye? Ugye…?
Az a baj, hogy amíg a fenti kérdésre igazából mindkét válasz egy borzasztóan szomorú és középszerű jelen- és jövőképet fest a Disney+ Marvel-sorozatait illetően, addig nem is nagyon lesz hatosnál vagy hetesnél erősebb sorozatuk a tízes skálán, alkalomadtán egy-két erősebb epizóddal, színészi játékkal vagy érdekesebb alapötlettel megspékelve. Addig is pedig marad a sokadik Daredevil-újrázás.
De hé, a She-Hulk tök pofásnak néz ki, nem...?