Már 1985-ben megírták azt a Fehér zaj című regényt, amely manapság nem is lehetne aktuálisabb. Don DeLillo a posztmodern amerikai irodalom kiemelkedő alakja, aki koncentrátumként zúdította közönségére abszurd humorát és fájóan ismerős mindennapi közegét. Hozzá hasonlóan Noah Baumbach (Házassági történet, The Meyerowitz Stories) sem finomkodott: nem csak a hétköznapi helyzetek kifordítását - vagy épphogy kínzó valóját - adaptálta, hanem a filmnézési szokásaink elé is görbe tükröt állít.
Első látásra az elmúlt évek erőltetett summázásaként csapódhat le a Fehér zaj, majd mikor rájövünk, hogy több mint 30 évvel ezelőtt született az azonos című könyv, félelemmel vegyes ámulattal adózhatunk a látnok DeLillo előtt.
Az atomkatasztrófák, a világméretű járvány, a környezetszennyezés mind olyan problémakörök, amikről előszeretettel feledkezünk meg, amennyiben nem kényszerülünk a saját bőrünkön megtapasztalni azokat. Ahogy a filmben is elhangzik, csak addig viseljük magunkon a beteg szerepét, amíg ki nem lépünk a rendelőből, onnantól kezdve viszont hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A Fehér zaj globális méretű gondokat bont elemeire, hogy egy látszólag jól működő mozaikcsalád életén és kényszerű menekülésén keresztül mutassa be a rendszereinket, hierarchiáinkat és a bennük rejlő általános káoszt.
Míg a könyvben van idő kifejteni a kontextust, Baumbach filmjének legnagyobb hibája, hogy nem igazán nézőbarát. Ami persze tudatosan megy szembe a napjainkra jellemző túlfogyasztással, az egyszerű élvezeteket nyújtó multimédiás tartalmakkal, a bing-wathcing elveivel, mivel elsőre kihámozni a Fehér zaj minden lényegi elemét lehetetlen. Telítettsége kifoghat a közönségén, mivel nemcsak a számtalan fel-felvillanó, komolyabb kifejtést érdemlő, ám lógva hagyott téma nehezíti a követhetőséget, hanem az élőbeszédszerű dialógusok is, amelyben mindenki egymásra beszél, de véletlenül sem egy topikról. Ez szemléletes fricskája az információs társadalom végtelen mennyiségű inputjának, amelyek mögött nincs tudás - a válogatás nélküli megállapítások, így a konteók és a paranoia melegágyává válnak. Elemezve és megértve ezt a stílust frappánsnak mondható, de kikezdi az idegeinket a több mint kétórás játékidő alatt. Az elejtett zsebfilozófiák, a megállíthatatlan reflexiós igény a minket körülvevő világra, a katasztrófa idején tanúsított irracionális tevékenységek halmaza önmagában is sűrű, de ezen témák egyesével is megérnének hosszabb kifejtést, itt pedig úgy cikáznak, mintha valaki csak a vasárnapi híradót foglalná össze címszavakban.
A katasztrófaturizmus - itt a fenséges fenomén egy mérgező felhő, ami evakuálásra készteti a várost, amelyben a főszerepben lévő Gladney család lakik -, az agresszió, a szexualitás, a gépekbe vetett hit, a függőségek, a halálfélelem, a kapitalizmus bírálata mind megjelenik itt, de jelen kritika is kitenne egy kisebb regényt, ha mindenről alaposan szeretnénk szót ejteni. Némelyik kérdést egészen didaktikus módon tálalták, némelyiket viszont kínkeservesen kell felfejteni több réteg értelmetlennek tűnő párbeszéd és esemény alól, amin a film műfaji kavalkádja sem segít. Van családi kalandfilmekre jellemző autós ugratás, thrillereket megszégyenítő feszültséggel operáló motelszobás bosszúállás, (öko)katasztrófafilmes meneküléshullám és még a musicalek védjegyének számító zenés-táncos betét is. Ezek a váltások az operatőri munkának és Danny Elfman sokszínű dallamainak és ügyes zeneválasztásának köszönhetően kiválóan működnek, valamint újabb réteget adnak az amúgy sem kevés koncentrációt igénylő filmhez. Adam Driver, Greta Gerwig, Don Cheadle és a többi színész remek alakításokat nyújtanak, de a közönsége megosztott figyelmének köszönhetően néha háttérbe szorulnak a gyors tempó és a sorozatos mondatfoszlányok mögött.
A (fehér) zaj mint a kommunikációt zavaró közeg; mint a minket körülvevő hírek felfoghatatlan halma; mint a reklámok sokasága és a szupermarket hangyabolya; mint az üres, jelentés nélküli jelek összessége, amik a mindennapi dolgok megélését teszik próbára - látható, hogy végeláthatatlan értelmezésekre ad okot már a cím is. Talán a legkonkrétabban kirajzolódó vonala a Fehér zajnak az imposztor-szindrómával küzdő többség bemutatása, legyen szó betegségekről, hivatásról vagy vallásról. Az önbizalomhiány az alapvető létbizonytalanságból és az információk hitelességének megkérdőjelezéséből is fakad, az embereknek pedig harmóniát jelent feloldódni a menedéket nyújtó tömegben. Megnyugtatóak azok a helyek és szituációk, ahol nem kell individuumnak lennünk, lásd a tömegpszichózist Hitler, Elvis vagy a bevásárlóközpontok kapcsán. A vásárlás az élet velejárója, egy hétköznapi koreográfia egy "nem-helyen", ami bárhová megyünk a világban vagy bármilyen nyelvet beszélünk, ugyanaz. Vásárolni berögzült cselekvés, amely eseményjellege miatt mégis örömet szolgáltat, ha rossz a kedvünk, vagy a bolt találkahellyé avanzsál, ahol ki lehet beszélni az élet dolgait.
A Fehér zaj végtelenül összetett alkotás, ami azonban pont a rétegeltsége miatt lesz átláthatatlan. Többször meg kell nézni, hogy az ember érteni és értékelni kezdje, azonban szatirikus stílusa és kaotikussága miatt jó, ha egyszer képesek vagyunk végigülni. Csak az igazán elhivatottaknak fogja meghálálni magát.
