A Scarlett Johansson fémjelezte önálló Fekete Özvegy filmet rengeteg okból várhatta az ember. Egyrészt mintha már egy évtizede tologatnák a filmet a járványhelyzet okozta leállás miatt, így nem csoda, ha ízléstől függetlenül minden filmszeretőnek hiányzott már a Marvel logó megjelenése a nagyvásznon, a mára már ikonikussá vált dallammal kísérve. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Bosszúállók egyik alapítótagjáról beszélünk, aki egyedüliként nem kapta még meg önálló filmjét az MCU-ban, pedig Natasha Romanoff (Scarlet Johansson) figurájáról bőven van mit mesélni, főleg ha egy olyan izgalmas hátterű gonosszal állítjuk szembe, mint amilyen a Kiképző. Érdekes tényező az is, hogy egy már olyan figura kapja meg a filmjét, akit jól ismert formájában már biztosan nem láthatunk az elkövetkezendő fázisokban, így pedig az MCU-idővonal jelenéhez képest jó pár évet vissza kellett mennünk az időben - kérdés, hogy nem késett-e már el Fekete Özvegy filmje, avagy mennyire lehet a jövőben létjogosultsága az olyan projekteknek, amikben már "letűnt" hősöket láthatunk. Cate Shortland rendezése minderre - ebben a formában legalábbis - sajnos egyértelmű válaszokkal szolgált…
A Polgárháború és a Végtelen háború eseményei közé lett pozicionálva a hidegvérű bérgyilkosból Bosszúállóvá lett Natasha Romanoff története, akit az élet egy ismerős helyszínre sodort: Budapestre, de még a kellemetlen kiruccanás apropója is hasonló ahhoz, mint amit a múltban Sólyomszemmel átéltek. Natashának nem csak a Kiképzővel, vagy épp egy nagyobb léptékű fenyegetéssel, de a múltjával is szembe kell néznie. A Fekete Özvegy teljes egészében erre is épít, ezt pedig egy olyan 10-15 perces nyitánnyal indítja útjára, mely az egész MCU egyik, ha nem a legjobb kezdése volt. Szavak nélkül születik meg a feszültség, minimális információcsepegtetésekből is azonnal képbe kerülünk, és nem csak egy izgalmas, de egy legalább annyira fajsúlyos élménynek is megágyaz a felütés. A nyitányt követő montázs is nagyon hangulatosra sikeredett, még ha a maga kissé szájbarágós módján is. A kezdeti lendület az alapvetően lassan építkező tempóval egyébként ki is tartott egy ideig, egyfelől mert Scarlett Johansson ugyanannyira tökéletes Natashaként, mint korábban, másfelől pedig Yelena figurájában is volt fantázia, pontosabban egy olyan fajta szemtelenség és lazaság, amit Florence Pugh előtt talán még nem is hoztak korábban az MCU-n belül. Ugyan kettejük kapcsolatában és múltjában volt potenciál, az intő jelek már a film korai szakaszában is megjelentek: gondolok itt arra a szövegkönyvre, ami nem kizárt, hogy a Marvel-moziuniverzum legpocsékabb párbeszédjeit szállította - méghozzá mindezt következetesen, bő 2 órán keresztül.
A szóban forgó stúdió filmjeit számos oldalról kipécézheti magának az ember, de az vitathatatlan, hogy a sokszor egyszerű, de pörgős és dinamikus dialógusai, verbális adok-kapokjai még a kevésbé jól sikerült Marvel-produkciókban is remekül működnek, egyúttal a karakterek közötti kémia megteremtésének elsődleges eszközéről is beszélünk. Túlzás nélkül mondhatom, döbbenetes volt hallgatni sokszor a Fekete Özvegyben elhangzott sorokat, kiemelt helyen említve a "családi kerekasztalos" jelenetet, ahonnan egyébként maga a film is zuhanórepülésbe kezdett. Megmagyarázhatatlanul rosszul működött a figurák közötti kommunikáció és mindennemű kommunikáció, ami áthidalható lett volna akkor, ha Shortland amúgy meglehetősen cselekményközpontú filmje nem akarta volna mély karakterdrámának álcázni magát.
A Natasha és Yelena közötti, általában gyermekded csipkelődésnek még meg is volt a maga helye, viszont ez a minőség akkor sem változott, amikor a cselekménybe amúgy borzasztóan beleerőszakolt "család" más tagjai jutottak szóhoz. Én kedvelem David Harbourt (bár nem feltétlen a színészi kvalitásai miatt), viszont a személye, de főleg a Vörös Őr behozatala nem csak, hogy nem adott hozzá semmit az összképhez, de egyúttal tönkre is vágta a film komolyabb aspektusát. Az oroszok válasza Amerika Kapitányra papíron egy önironikus hülye, akin sokat kellene röhögni, a filmben viszont ehelyett egy borzasztóan fárasztó, idegesítő és antipatikus szemétláda volt, akivel a Fekete Özvegy meg sem próbált kezdeni valamit. Persze, a Marvel-filmekhez képest is indokolatlanul sok poénra és gagre néha jut egy-egy jobban sikeredett, a többség viszont annyira erőtlen, vagy egyenesen arcpirító volt, ami nagyon régóta nem jellemző már a stúdió alkotásaira. A Fekete Özvegy azonban nem csak ebből a szempontból kelti azt az érzetet, mintha 20 évet visszautaztunk volna az időben.
Nem szeretnék több szót pazarolni Natasha múltjára, a család szerepére vagy épp a Vörös Szoba jelentőségére, mert a film is magasról tesz minderre. Dramaturgia talán még sose volt ennyire súlytalan és primitív, mint a Fekete Özvegyben - hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy a Marvel Kapitány cselekménye utólagosan felértékelődhet, de ez mégis megtörtént. Elcsépelt gondolatok és bölcsességek röpködnek mindenfele, ahogy a család-motívumra felhúzott értékcsomag is pofátlanul művi, sőt, konkrétan röhejes. Rachel Weisz Melinája is egészen pocsék, azzal együtt is, hogy amúgy bőven lehetett volna potenciál a látszatcsaládból fakadó ellentéteknek. A legnagyobb probléma viszont mégis az, hogy Shortland rendezése akciófilmként is bődületesen nagyot bukik. A budapesti üldözést leszámítva egész egyszerűen nemhogy nem Marvel, de még csak nem is 2021-es színvonal az, amit a Fekete Özvegy bemutat.
Nem csak a CGI borzasztó a korábbiakhoz képest, de a helyszínek és a koreográfia egyaránt fantáziátlanok, amit a finálé aztán oly módon fejel meg, ahogyan azt nagyon nem kéne. Na, viszont itt nekünk még a Kiképző is, azt leszámítva, hogy… nincs. Szándékosan utánaolvasgattam a karakternek a film előtt, és egy kivételesen izgalmas antagonista rejlik benne, hiszen képessége egyszerre áldás és átok. Az egy dolog, hogy a film utóbbi tényezőket fel sem dobta az étlapra, az viszont már egy másik, hogy ez a figura itt nem több mint egy sisakos, páncélos, kardos szuperkatona, akit mindemellett láthatunk vagy háromszor, azt' jónapot. Szerencse, hogy a valódi főgonosz az a Drejkov, akit valószínűleg a "random generált filmes gonosz" alkalmazással hozhattak össze az írók - egyszerűen két összetett mondatot nem tudnék írni erről a sablonos megalomán oroszról, pedig ez lenne a dolgom.
A Fekete Özvegy alapjáraton nem indult könnyű helyzetből, hiszen egy olyan eseményt mesél el, amin időben már régóta túlléptünk, ahogy magát a karaktert is elbúcsúztattuk a Végjátékban. Ha mindezt félretesszük, sajnos akkor is egy szokatlanul súlytalan, következményektől vagy épp bármilyen szintű karakterívtől mentes cselekményt kapunk, amit SEMMIT nem tesz hozzá Natashához, vagy en bloc a Marvel-filmek világához. Sőt, számomra az Özvegyek kultuszát vagy épp a Vörös Szoba sötét misztikumát is tönkre vágta, különösebb megerőltetés nélkül. Fájóan sok szempontból a komplett MCU talán legalacsonyabb színvonalú alkotását kaptuk, mely nem csak a Marvel hosszú éveken át közel tökéletesre csiszolt receptjéhez, de Natasha karakteréhez is méltatlan.