August Wilson 1983-ban írott drámája számos díj nyertese lett bemutatását követően (többek között Tony-díjjal is megjutalmazták), a főszerepeket pedig nem kisebb nevek, mint James Earl Jones (más néven: Darth Vader hangja), Mary Alice (más néven: a Mátrix folytatásaiban az Orákulum), illetve a későbbiekben Denzel Washington, valamint Viola Davis megjelenítésében láthattuk. Ami azt illeti, Washingtonnak annyira a szívéhez nőtt a produkció, hogy úgy gondolta, megér egy próbálkozást az, hogy a nagy vászonra rendezze a darabot - megtartva ugyanazt a színházi gárdát. Hiszen ismerjük a mondást, mely szerint nyertes csapaton nem érdemes változtatni.
Troy Maxson tisztes családapa egy feketék lakta környéken. Kétkezi munkával, becsülettel szerzi meg családjának a napi betevőt és a kenyérre valót, nap-mint-nap szembesülve fehér bőrű felettesei lekezelő magatartásával és hátrányos megkülönböztetésével. Napjai a jól megszokott, jól bejáratott rutinban zajlanak: hazamegy a munkából, régi harcostársával és kollégájával egymásnak adogatják az üveget, közben Troy nagymonológokat tart az életről, a Halállal vívott küzdelmeiről, a sérelmekről, a múltról. Közben két fiát rendre igyekszik helyes irányba terelni és óva inti őket a nagy világ veszélyeitől - egyikük zenész karrierjét egyengeti és csak pénzt kérni jár haza, másikuk futballról ábrándozik. Egyikük megtanult átlépni apja árnyékán, míg a másik egyre csak összeroppan a föléje hatalmasodó árny alatt. A feleség, Rose pedig a háttérben marad szolid tartópillérként, mígnem egy váratlan esemény arra nem kényszeríti őt, hogy megrázza magát.
Washington, mutatván tiszteletét és megbecsülését mind az alapul szolgáló matéria, mind pedig annak 2005-ben elhunyt szerzője iránt (aki egyébként maga írta még annak idején a film forgatókönyvét), a cselekményen és magán a szövegen egyetlen mondatot leszámítva semmit nem változtatott, mindent meghagyott az eredeti formában. Ami változtatást eszközölt az szigorúan véve kevésbé nevezhető változtatásnak, mint inkább rendezői rásegítésnek arra, hogy filmszerűbb legyen a végeredmény - ennélfogva Washington lényegében kiszakította az eredeti színdarabot a merev színházi közegéből és minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a nézőnek átadjon valamit abból az autentikusnak ható környezetből, ami a cselekmény helyszínéül szolgál.
Hogy milyen eredménnyel tette ezt, az már vita tárgyát képezheti. Hiába bővítette a látképet kinti felvételekkel Washington, a film húsa főként a szövegben van, a szöveg pedig le sem tagadhatná, hogy színpadra lett szánva. Nem mintha ez baj lenne, a textúra minőségén ez mit sem ront - éles, igaz, szívbe maró monológok és dialógusok sorjáznak, amiket élvezet hallgatni, de ahhoz, hogy a mozgókép maga "filmszerűbb" legyen, talán egy olyan rendezőre lett volna szükség, aki mer belenyúlni a szövegbe, vagy még jobban merészeli tágítani azokat a bizonyos kereteket. Washington rendezőként inkább hagyja, hogy a szöveg vigye a filmet és direktorként kevés olyan döntést hoz, ami látványosabb kihatással van az alkotásra. A dráma iránti elkötelezettsége azonban így is átüt a film minden egyes képkockáján, a matéria iránti hűsége pedig ha meg is akadályozta őt abban, hogy kreatívabban nyúljon hozzá a dolgokhoz, cserébe olyan intenzív színészi alakításokat terelt egy tető alá, melyektől nehéz szabadulni.
Washington alapvetően dominálja a film nagy részét - ahogyan a film szereplői felett, úgy az alkotáson is egy félelmet keltő és tiszteletet parancsoló monstrumként tornyosul. A színészt ugyan főként jószándékú, jóravaló és gerinces emberek megformálójaként ismerjük, most azon szerepeinek sorát bővíti, amelyekben sötétebb oldalát fitogtathatja. A színészi játékkal ellenben azonban Troy egyre inkább veszít erejéből és patriarchális hatalmából - eljut egy pontra, ahonnét már nem tudja magát kimenteni és képtelen elbújni férfiúi büszkesége és makacssága álarca mögé. Washington egy önző, megtört férfiként ábrázolja, aki a felszín alatt lassan, de biztosan kezd el repedezni, hogy felszínre kerüljön gyarló emberi énje.
Míg a film elején a kerti beszélgetések alkalmával egy határozott, erős férfiként ismerjük meg, addig a film végére ez az erő kérdőjel mögé helyeződik. Az ő gyengülésével és önzésének felszínre jutásával egyenes arányban tör elő Rose, aki egy jó ideig csupán a háttérben lapul meg, határozottsága, lelki ereje azonban gejzírként robban ki. Viola Davis csodálatosan koncentrált játéka, erős, sugárzó jelenléte nagyon gyorsan világossá teszi azt, hogy miért látjuk őt egyre több és több filmben és hogy miért is jutott az Akadémia arra a döntésre, hogy jelölik őt a filmben nyújtott alakításáért. Az általa megformált Rose karakterével a Fences minden más mellett a férfi-női viszonyokat is taglalja, arra a következtetésre jutva, hogy az erőviszonyok bizony soha nem egyértelműek: hiába húzódik meg a nő (jelen esetben) a háttérben, csak ideig-óráig képes elviselni a férfi önző magatartását és öntömjénező viselkedését. Ha pedig átveszi azt a bizonyos gyeplőt, akkor bizony át van véve az a bizonyos gyeplő.
Teátrális hangvételével, érezhetően színpadra szánt szövegével együtt is tehát fontos és értékes film a Fences, amiben két csodálatos színész kollaborációját és konfrontálódását is megtekinthetjük. Hiába nyúlik hosszúra a játékidő, hiába hűséges kicsit túlságosan is Washington az eredeti alapanyaghoz, nem szabad elmennünk mellette szó nélkül.
Augusztus 27-től láthatjátok az HBO-n és az HBO GO-n!