James Cameron már a Titanic és az Avatar: A víz útja előtt is lemerült a víz alá filmet forgatni, ez az alkotás pedig nem más, mint a legendás rendező negyedik nagyjátékfilmje, az 1989-es A mélység titka, melyet 35 éve, augusztusban mutattak be az Egyesült Államokban (itthon 1990 júniusában debütált). A jubileumi évforduló apropóján úgy gondoltuk, hogy néhány sor erejéig megemlékezünk a rendező egyik talán kevésbé klasszikus, ám annál izgalmasabb projektjéről.
(Nemrég egyébként James Cameron a 70. születésnapját ünnepelte, amelynek apropójából rangsoroltuk a rendező filmjeit, érdemes megvizsgálni azt is.)
A mélység titka egy különleges katonai alakulatról szól, akik azt a feladatot kapják, hogy egy eltűnt amerikai nukleáris tengeralattjárót felkutassanak. A misszió azonban gyorsan fordulatot vált, amint a műveleti bázisként működő fúrótorony tervezője, Lindsey (Mary Elizabeth Mastrantonio) megpillant egy különleges lényt, ami a tengeralattjáró körül kering. Mindezt tetézi, hogy Lindsey férje és a csapat vezetője, Bud (Ed Harris) elhidegült tőle és a csapat többi tagja sem játszik teljesen nyílt lapokkal.
Bár nem emlegetjük az A bolygó neve: Halállal, a Titanic-kal, vagy a Terminátor-filmekkel egy polcon, ebben a filmben is benne van minden, ami James Cameron stílusát jellemzi. A díszlettervezés, az operatőri munka és a praktikus effektek a rendező aprólékos és maximalista munkamódszeréről árulkodnak. A CGI itt-ott kilóg, de ez betudható annak, hogy 35 éve még korántsem állt rendelkezésre az a technikai apparátus, ami ma (éppen ezért forradalmi a két évvel későbbi Terminátor 2: Az ítélet napja). Emellett remekül vegyíti a földönkívüliekről szóló sci-fiket a klausztrofób thrillerek műfajával, melyet végeredményben egy párkapcsolati drámába fojt Lindsey és Bud karakterein keresztül.
Hasonlóan izgalmas utat járt be A mélység titka elkészülte is. Természetesen a rendező eltökélt volt abban a tekintetben is, hogy amikor csak lehet, a víz alatti jelenetek ténylegesen autentikus helyszínen forogjanak, majd végül ezt a lehetőségekhez mérten be is tartotta: a forgatás negyven százalékát víz alatt rögzítették. Ennek azonban meg volt az ára is. Időbe telt a megfelelő helyszín kiválasztása, a tartályok vízzel való feltöltése (sőt, az egyik elkezdett szivárogni is), de a valódi gondok a rengeteg munkából és a kaotikus forgatási állapotokból adódtak.
Cameron elképesztő munkatempót diktált a hetvenórás munkahetekkel, ráadásul azzal a címszóval, hogy időspórolás céljából a búvárfelszerelésbe könnyítsenek magukon a színészek - mindez körülbelül hat hónapon át tartott. Mastrantoniót és Harrist mentálisan és fizikálisan is megviselte a forgatás, és utólag Cameron is megjegyezte, hogy többet ő sem akar belevágni egy ekkora projektbe, mert nem gondolta volna, hogy ezzel fognak szembesülni. Az utólag megkérdőjelezhetően betartott döntésében valószínűleg az is szerepet játszott, hogy ő és Harris is majdnem megfulladt egyszer a forgatás során, ami elsősorban néhány technikai stábtag (pl. búvárok) mulasztása miatt következett be. Szerencsére előbbi esetében az egyik operatőrnek, utóbbinál pedig magának a rendezőnek volt annyi lélekjelenléte, hogy orvosolja a helyzetet.
Ez csak néhány példa volt a hírhedt forgatásról, de el lehet képzelni, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa. A sors fintora, hogy a rengeteg befektetett energia ellenére a film nem termelt kifejezetten jól a pénztáraknál (a költségvetést a túlköltekezés és a csúszás miatt 45 és 70 millió dollár közé tehetjük, a bevétel pedig nem haladta meg a 90-et) és sosem vált olyan meghatározó filmmé, mint a rendező előbb emlegetett mesterművei. A három Oscar-jelölése és egy győzelme azonban vitathatatlanul megérdemelt, műfaján belül pedig mind a mai napig egy emlékezetes darab, amit jólesik időről időre újranézni. Isten éltesse!