John Carney nem a legaktívabb filmes, ám amikor alkot, akkor általában valami emlékezeteset. A sajátos hangvételű, zenés, romantikus, emberi sztorik a specialitása, elég csak ránézni a filmográfiájára. Az Egyszerrel robbant be 2007-ben, majd hat évvel később a Szerelemre hangszerelve is egy remek darab lett, a 2016-os Sing street pedig nyugodtan sorolható a mestermű kategóriába. A Flora és fia esetében így okkal reménykedhettünk egy újabb színvonalas és maradandó élményben.
Flora (Eve Hewson) egyedülálló anya Dublinban, de a gyermeknevelés közel sem tölti ki minden idejét. Noha nem mintha fia, a tinédzser Max (Orén Kinlan) annyira problémamentes ifjú lenne. A nőt szimplán számos dolog (elsősorban saját maga) sokkal jobban foglalkoztatja, minthogy a fiú mit csinál. Igyekszik minél lazábban élni, bulizni, ismerkedni. Külső javaslatra mégis hobbit keres Maxnek, amivel lefoglalhatja és egy lomtalanítás alkalmával talál egy akusztikus gitárt.
A sztoriban nincs semmi világmegváltó, de esze ágában sincs az lenni. Ismerjük a felütést a nehéz sorsú csonka családról, ahol a szülő-gyerek viszony megromlott, vagy épp soha nem is volt jó. Majd történik valami, a fásult mindennapokból pedig körvonalazódni látszik egyfajta kiút vagy kapocs, mely megteremtheti az idillt hőseink közt.
A tipikus feelgood, nicecore mozik ismertetőjelei ezek, amik naiv, optimista, időnként giccsbe hajló formában mesélnek el egy bájos történetet. Bele lehet fáradni, ha már sokadik alkalommal látjuk, de Carney esetében várható volt, hogy bár a műfaji sajátosságok, sémák megmaradnak, frissen és kreatívan nyúl a részletekbe. Másodpercek alatt világossá válik, hogy Flora nem jó szülő, Max pedig egy ilyen közegben, ha akarna sem tudna jó gyerek lenni. A mindennapos kiabálások mellett aztán felsejlik a szeretet és törődés szikrája, de mindegyik fél inkább a saját dolgával törődik. Mivel Maxnek nem kell gitár, ezért Flora kezdi el használni a hangszert, online órákat véve a jóképű amerikai oktatótól, Jefftől (Joseph Gordon-Levitt). Kialakul valami köztük, s kettejük beszélgetésein keresztül a néző is egyre közelebb kerül a figurákhoz.
Carney ebben annyira jó, úgy képes empátiát ébreszteni, hogy fel sem tűnik, apró nüanszokkal hat az emberre. Szintén az író, rendező védjegye, hogy a zene kulcsszerepet játszik a sztoriban. Flora és Max ízlése noha különbözik és közel sem úgy megy az egymásra találás ahogy arra számítanánk, a közös témával végre van egy katalizátor, mely hídként szolgálhat köztük. Simán lehetett volna sokkal sziruposabb irányt venni a totális happy end felé, de az nem Carney stílusa. Helyette megvan a fanyar, időnként prosztó Ír humor, mely elengedhetetlen ebben a közegben. Segít az őszinte ábrázolásmódban, hogy ne érezzük hamisnak amit látunk. Lehet, hogy nem töri össze a szívünk és a maga módján a korábban említett feelgood mozihoz van szerencsénk, mégis pont annyira keserűen hiteles, hogy az élményt még inkább a sajátunknak érezzük.
Bár nem ér fel az Egyszer vagy a Sing street szintjére, de Carney új alkotása így is csodás darab. Eve Hewson viszi hátán az egészet, s tény, hogy parádés karaktert írtak neki, ezt el kellett játszani a lehető legmagasabb szinten. A családi dráma és a poénok nem ütik ki egymást, a karakterek autentikusak és emberiek, a műfajok közti lavírozásra pedig a leheletnyi romantika teszi fel a koronát. A Flora és fia pörgős, változatos és szórakoztató, ami másfél órán belül elérte, hogy egyszerre senkinek, illetve mindenkinek olyan anyát kívánjak, mint a címszereplő.
