Tavaly a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) bizonyította, hogy igenis van kereslet hazánkban az ifjúsági drámákra. Schwechtje Mihály műve érzékenyen, őszintés és aktuálisan mutatta be mennyire káros tud lenni az online világ, ha felelőtlenül használjuk. A szemtelenül fiatal, mindössze (most októberben) 28 esztendős Hartung Attilának a FOMO: Megosztod, és uralkodsz az első nagyjátékfilmje, s hasonló témakört jár körbe, akár testvérfilmként is hivatkozhatnánk a két alkotásra. Ennek pedig csak örülni lehet.
A történet középpontjában Gergő (Yorgos Goletsas) és három középiskolai barátja áll, akik vloggerként a manapság oly' divatos kihívás videókkal igyekszenek népszerűek lenni és begyűjteni a lájkokat. Egy házibuli alkalmával túl messzire mennek, ami súlyos következményekkel jár.
Hartung olyan intenzitással rántja bele a nézőt a budapesti fiatalok világába, hogy levegőt venni is elfelejtünk. A négy srác őrültségeit látjuk eszeveszett tempóban, villámgyors vágásokkal, szuperközelikkel. Karaktereik nem túl árnyaltak, a Z generáció sztereotípiái. Elkényeztetett gyerekek, akik "menők" akarnak lenni és unalmukban egyre szélsőségesebb dolgokra vetemednek. A házibuliba is hamar megérkezünk, mindenki lerészegedik, előkerül egy-egy füves cigi. Lehet hőbörögni, de ne legyünk naivak, semmi olyasmi nem történik, ami manapság ne lenne megszokott. Ezért akarják a fiúk kicsit feldobni a hangulatot, a film pedig azzal a lendülettel le is fagyasztja az arcunkról a vigyort. A FOMO a felelősségvállalásra, a tetteink következményeire hívja fel a figyelmet olyan témákon keresztül, mint a szülő-gyermek kapcsolat, a túlzott online jelenlét vagy a nemi erőszak. Félelmetes és elkeserítő látni ezeket a fiatalokat, akiknek megvan a magukhoz való eszük, még sincsenek tisztában az alapvető emberi értékekkel. Olyan elkorcsosult normákkal, önértékelési zavarral rendelkeznek, ami toxikussá, romlottá teszi őket.
Mindenki volt fiatal, csinált hülyeségeket, nincs ezzel semmi baj, de ott kéne lennie egy erkölcsi gátnak, ami bekapcsol bizonyos szituációkban. Kit lehet ilyenkor hibáztatni? A szülőket? Rossz társaságot? Netán a közvetlen felelőst? Az igazság az, hogy mindenkinek van vaj a füle mögött, Hartung ezt remek érzékkel szemlélteti. Minden aspektusát körbejárja a konfliktusnak, ám húz egy merészet. Nem az áldozat, hanem az elkövető szemén keresztül mesél. Bemutatja az érzelmi dilemmákat, a küzdelmet a lelkiismerettel, amit sokan félreérthetnek. Empátiakeltésnek hathat, de ez cseppet sincs így. Bár tudjuk, hogy Gergő eredendően nem rossz ember, egy másodpercre sem merül fel bennünk az, hogy tette csak egy tréfa volt és itt ő az igazi áldozat. Lehet okolni a körülményeket, a felbujtókat, de a végső döntést ő hozta meg, ezzel teljes mértékben együtt kell élnie. Lehet példálózni, hogy nem minden mai fiatal ilyen, teljes joggal. Hartung látlelete ebből a szempontból felszínesnek hathat, de célja egy aktuális problémakör ábrázolása, ezt pedig sikerrel teszi.
A fiatal színészek ügyesek, Yorgos Goletsas lehetne helyenként határozottabb, de nem volt gond a játékával. A felnőttek közül Stohl Andrást kell kiemelnem. Nyúlfarknyi szerepben brillírozik, egy zseniálisan undorító karaktert életre keltve.
Hartung bemutatkozó alkotása fontos, hiteles és erőteljes mű. Minden képkockájából süt, hogy a direktor, nem csak a korából adódóan érti a fiatalok nyelvét. Noha helyenként veszít a lendületéből, hajlamos egyoldalú lenni és nem mindig elég aprólékos, az összkép bőven kompenzál ezekért a kis botlásokért. A FOMO kétségtelenül nehéz film, kényes témákkal. Kényelmetlen, sokszor frusztráló nézni, tele van antipatikus szereplőkkel és gyakran azon kapjuk magunkat, hogy ökölbe szorul a kezünk. Ez a fajta lélektani terror ugyanakkor a legnagyobb erénye. Hatást gyakorol az emberre, beszélgetést, vitát gerjeszt, és sokáig nem enged el. Nagy szükség van manapság az ehhez hasonló darabokra. Főleg (de nem csak) a fiatalabb korosztálynak.