John Travolta a bronxi maffiavezér, John Gotti megszemélyesítésével szerette volna felélénkíteni egykor szebb napokat is látott karrierjét, viszont mindez a műfaj történetének egyik legrosszabb forgatókönyvével az oldalán, szörnyen nehéz feladat. Mint kiderült, abszolválhatatlan is.
Fekete Mise, Legenda és Az éjszaka törvénye. Három cím azon gengszterfilmek közül, amiknek a legnagyobb esélye volt arra az elmúlt években, hogy az amúgy egészen gazdag múltra visszatekintő zsánert gazdagítsák. Közülük egyedül a Tom Hardy duplajátéka volt képes hozzátenni valamit a műfajhoz, a Fekete Mise hiába húzott egy hatalmasat Johnny Depp játékával, minden másban maradt a szürkeség. Ben Affleck gengszterkedése eközben pedig képtelen volt egy legalább közepesen érdekes cselekményt összehozni. Személyesen is fájó csalódások voltak ezek, Kevin Conolly Gottija viszont egészen új mélységekbe ereszkedett.
John Gotti (John Travolta) elsőre abszolút megfelel az amerikai és olasz mozikból megismert keresztapa figurájának, elvégre is, anno a hírlapok is ezzel a szalagcímmel cikkeztek róla. Ha viszont mélyebbre ásunk a férfi életében, egy olyan karizmatikus személyiséggel találkozunk, akiért még a hétköznapi civilek közül is sokan tűzbe mentek volna, de mindenképp tisztelték a "munkásságát". Egy végtelenül izgalmas jön velünk szembe John Gotti nevével kapcsolatban, Kevin Connolly ebből viszont képtelen volt bármit is visszaadni a 2018-as Gottival. Igen, 1996-ban is készült egy azonos című életrajzi dráma, ha pedig azt a mostani feldolgozás mellé tesszük, még kínosabb mindaz, amit Travoltáék összehoztak.
A Gotti kritizálását nem lehet szépen felépítve elkezdeni, hiszen itt a fejétől bűzlik a hal. Az alapvetően színészként tevékenykedő Kevin Conolly filmje teljes kudarcot vall abban, hogy életrajzi és/vagy bűnügyi drámaként működjük. A film Gotti életét és bebörtönzését párhuzamosan meséli el, teszi mindezt olyan következetlenséggel, hogy olykor már-már a nézhetetlenség határát súrolják az érthetetlenül kaotikus, rendezetlen snittek. Tény, a többi maffiavezér életéhez hasonlóan Gotti története is tele van mindenféle jól csengő olasz névvel, lobbizással vagy éppen egy gigantikus méretű "családfával". Borzasztó nehéz ezt egyszerre érdekesen és alaposan elmesélni, de azért Martin Scorsese csak meg tudta csinálni párszor, szóval nem egy lehetetlen feladatról beszélünk. A Gotti ehelyett magasról szarik mind a címszereplőre, mind arra, hogy méltósággal nyúljon a 80-as évek Amerikájának egyik legizgalmasabb sztorijához.
A jó gengszterfilmek ismérve, hogy a mellékkarakterek is legalább olyan érdekesek, mint a protagonista, hiszen a szövevényes cselekmény megköveteli magának a többpilléres támogatást. Erre itt van a Gotti, ahol maximum két karaktert tudnánk egy mondatnál többel jellemzi. Nem azért, mert a film rosszul árnyalta a Gambino család tagjait, hanem mert meg sem próbálta azt! John Gotti ábrázolására még visszatérünk, ám mellette egyedül a fiának volt súlya a cselekményben. A Gotti egy kisiskolás elkeseredett próbálkozásaira emlékeztet, amikor szerencsétlen gyerek igyekszik valahogy elhadarni a feladott memoritert, amit az óra előtt kétszer átolvasott. Connolly filmje egyszerűen nem szól SEMMIRŐL. Nem abban az értelemben, mint ahogy néhányan a hosszabb művészfilmeket jellemzik, hanem Gotti teljesen fantáziátlanul összedobált életeseményein túl nem volt semmi a cselekményben, ami kiszolgálhatta volna a nézőt.
A kínosan rossz párbeszédek vagy Gotti nevetségesen béna apai intelmeiben, vagy egy felháborítóan dilettáns kamugengszter jelenetben lettek csúcsra járatva. A maffia életérzés, vagy épp a gengszterbecsület nyomokban sem fedezhető fel a Gottiban. Azt sem mondhatjuk, hogy mindez John Travoltán múlt volna, aki próbálkozott becsülettel, és maximum felfele lógott ki ebből az elkeserítő bohóckodásból. A színész teljesítménye sem makulátlan, mert ugyan személyes karizmáját sikerült többnyire átformálnia egy befolyásos maffiavezér alakjára, több jeleneten is tetten érhető volt az a tanácstalanság, ami minden porcikáját átjárta a Gottinak. Nem azt mondom, hogy a 96-os változat a műfaj magnum opusa, de az száz, hogy a stábból vagy senki nem látta, vagy mindenki ignorálta Robert Harmon Gottiját.
Connollyék teljes kudarcot vallottak John Gotti bemutatásában és annak a történetnek a továbbadásában, amiért ez az ember több mint egy évtizeddel a halála után is érdekli az (amerikai) embereket. John Gotti adót csalt, hátráltatta az igazságszolgáltatást, kábítószerrel kereskedett, gyilkolt. Mégis voltak, többen is, akik nyilvánosan kiálltak érte, éltették majd visszasírták, mert biztonságosabbnak érezték az ő uralmas alatt New York utcáit. A Gotti mindezt, ami egyedül lett volna képes arra, hogy elkülönítse egy átlagos gengszterfilmtől, pár végtelenül erőtlen archív felvétellel rendezte le egy perc leforgása alatt.
John Travoltát ugyan lehet benne szeretni, de a Gotti egy döbbenetesen tartalmatlan alkotás, ami dilettáns hozzáállásával még szégyent is hoz egy fantasztikus műfajra.