Mindenki számára vannak olyan színészek, akiknek a nevét, ha meghallja, vagy meglátja egy film szereplőgárdája között, akkor szinte borítékolható, hogy be is ül a szóban forgó filmre. Tom Hanks nálam ez a kaliber, a Greyhound esetében pedig még inkább fokozta a várakozásom, hogy az 1981-es német klasszikus, a Das Boot hatására a mai napig le lehet venni a lábamról néhány tengeralattjáróval. Ahogy az is, hogy Hanks egy már kvázi hasonló szerepben letette az elmúlt 10 év egyik legkiválóbb drámáját az asztalra Paul Greengrass Phillips kapitányával - a színész által írt Greyhoundról ezt ugyan nem mondhatjuk el, de túlzott csalódásról sem beszélhetünk.

Ha valamikor helytálló elsütni a kissé frázisszerű in medias res módjára való kezdést, akkor az most van, hiszen a Greyhound a játékidő egyetlen percét sem pazarolva azonnal bedobja a nézőt az Atlanti-óceán közepére, ahol a második háború idején egy Szövetséges teher- és utasszállító konvoj kíséretéhez csatlakozott többedmagával a címszereplő csatahajó is. A C. S. Forester regénye alapján írt történetben Krause kapitány (Tom Hanks) feladata, hogy biztonságban úti céljáig kísérje a létfontosságú utánpótlást szállító konvojt - a bökkenő az, hogy ebbe egy német tengeralattjárókból álló flotta igyekszik alaposan belerondítani. Érdekesség, hogy a már korábban is említett Das Boot pont ugyanannak a pár napnak a történéseit meséli el, mint amit a Greyhound is, csak éppen az egyik német egység szemszögéből. A párhuzamok behúzását viszont talán itt érdemesebb is berekeszteni, mert a Hanks fémjelezte film nem éppen összevethető az ilyen és ehhez hasonló, nagyobb volumenű háborús produkciókkal - szerencsére épp annak kis léptékű visszafogottsága nyújt egy egész üdítő élményt.

Se eleje, se vége - mondhatnánk abból a szempontból, hogy a Greyhound bármiféle kerettörténetet mellőzve, pusztán a második világháborút kontextusául kitűzve meséli el a Krause kapitány vezette hajótriász néhány meglehetősen tartalmas napját. A film távolságtartó, többnyire tárgyilagos jellege miatt különösebb érzelmi invesztálódásra ne nagyon számítsunk, de talán épp az ilyen, sokszor kötelező sallangoknak érződő elemeket elhagyva tud a Greyhound igazán működni. Mert ha nem is maximális fordulatszám mellett, de működik a gépezet, ami egy kifejezetten testközeli élményen keresztül szeretné bemutatni, hogy mi is zajlott azokban a hosszú, intenzív órákban, amikor a Szövetséges konvojra egy láthatatlan ellenség vadászott. Sok kisebb szereplőt mozgósítva, egy parancsról-parancsra haladó, mozgalmas beszámolót igyekszik a film adni a vadász és préda nyílt vízi történetéről. Valamelyest a természetéből adódóan kevésbé izgalmas talán ez a perspektíva, mintha valamelyik tengeralattjáró klausztrofób testében követnénk a cselekményt, a Greyhound pedig épp ezt ellensúlyozandó variálja és bolondítja meg valamivel a soron következő jeleneteit. Ha pedig épp csillapodtak valamelyest a kedélyek, akkor Hanks a tőle már megszokott szerethető eleganciával hat a nézőre a gyakorlatilag egyetlen kidolgozott, nem csak statisztáló karakter bőrében. Túl sok teret azonban ő sem kap a csillogásra - hiába jegyezte a forgatókönyvet -, mivel Krause kapitány is beleszürkül a film kettős hatásokkal bíró egyszerűségébe.

Finoman szólva sem vagyok hadászati szakértő, de a Greyhound amúgy jól megcsinált, igenis mozivászonra való jelenetei sokszor, ha nem is feltétlen mentek szembe a valósággal, de szándékosan elnagyolva, a valós idővonalat alaposan felgyorsítva vagy a hatás kedvéért leegyszerűsítve kerültek a képernyőre. Ugyan a film látszólag abszolút egyben van, ám a játékidő nagy részében nem tudtam elhessegetni a tényt, hogy hiába pörög folyamatosan a cselekmény és dobálja ránk a papíron feszültebbnél-feszültebb pillanatokat, valamiért mégsem tudtam a hatása alá kerülni a látottaknak - leegyszerűsítve: egy percig sem tudtam izgulni akár a konvoj, akár a kapitány sorsáért, pedig a film görcsösen azon volt, hogy ez így történjen. Nem is a "tétek" hiányáról van szó, mert könnyen foghatnánk a Greyhound effajta kudarcát a tudatos érzelmi távolságtartásra, de úgy érzem, ennél fontosabb pontokat nem tudott kellőképp megugrani Hanks filmje. Erre talán a legjobb példa, hogy a tengeralattjárók technológiai és stratégiai fölénye egész egyszerűen nem jött át a - bölcsen szűkre szabott - másfél órás játékidő alatt. Ugyan igyekezett a film a "farkasfalka" metaforára rájátszani, ahogy olykor a német legénység által küldött demoralizáló hangüzeneteket is hallhattunk, de ez kevés volt ahhoz, hogy olyan szintű fenyegetésként tudjunk tekinteni ezekre a halálgépekre, mint amilyenek a történelem során is voltak.

A kötelező amerikai öntudatra jellemző pátosz is megvolt az utolsó percekben, ami egyébként jól keretbe zárja a Greyhoundot. Nem mentes az olyan butaságoktól vagy felületességektől, mint amiket sokan egykor a 2014-es Harag rovására is írtak. Ám David Ayer filmjéhez hasonlóan a másik oldalon ott van, hogy a maga egyszerűségében és jóleső, lényegre törő mivoltában egy ügyesen megcsinált alkotást kaptunk. Ha saját vállalásainál egy picivel bátrabb lett volna a Greyhound, akkor talán a "felejthető" jelző sem motoszkálna most a fejemben, de még ezzel együtt is nyugodt szívvel merem ajánlani Aaron Schneider filmjét azoknak, akik eddig is vevők azokra a háborús történetekre, melyekben egy picit felsejlik a limonádé mellékíze.