A gótikus thrillernek sugalmazott Halványkék szemek valóban hangulatos, atmoszférájában karakteres, azonban azok a szemek elég fakóak lettek.
1830-ban felakasztva találnak egy embert, ezért az Egyesül Államok Katonai Akadémiája felbéreli a visszavonult nyomozót, Augustus Landort (Christian Bale), hogy derítse ki, ki felelős a tisztjelölt megcsonkított holttestéért. A különc, agyafúrt, romantikus Edgar Allan Poe kadét (Harry Melling) önként segít a detektívnek pontot tenni az ügy végére.
Ami ebben a formában nem teljesen igaz, mert korántsem egyértelmű a befejezés. Louis Bayard Azok a halványkék szemek című regényének adaptációja a Netflix nagy évkezdő várományosa volt, mégsem hagy maradandó nyomot.
Alapvető forgatókönyvírói blődség, ha a történetünk vezérelve egy véletlen esemény, márpedig ez itt is rengeteg problémát indukál. A leleplezést elkerülendő, legyen elég annyi, hogy a film végén, mintegy epilógusként érkezik a fő csavar, ami megmagyarázza, hogy az előzetes elvárásainkkal ellentétben miért nem történik effektív nyomozás a filmben, hogyan érnek össze Landor és Poe magánéleti szálai és a gyilkossági ügy részletei, és miért cimborál az Akadémia kötelékében álló orvoscsalád az ördöggel. Minden ok-okozati összefüggést azonban egy teljesen random egybeeséssel magyaráznak, ami egyfelől olcsó húzás, másrészt nincsen összhangban a kétféleképpen is értelmezhető befejezéssel. Így nagyjából egy bosszúfilm és a bűn és bűnhődés motívumainak kaotikus egyvelegét kapjuk, amelyeket néha megszakít egy-egy szavalás vagy teátrális, a nézőknek magyarázó performansz. Nem túl elegáns megoldásai vannak a forgatókönyvnek, ezért terjengős és inkább okoskodó, mint okos lett a Halványkék szemek, amelynek még tetőponti tragédiája, egy kigyulladó pajta is akaratlan történések láncolata.
Hívhatjuk a sztorit lassú folyásúnak, pedig egyszerűen csak túlírt - könnyen lehet, hogy a regény stílusának megtartása végett, bár egy író-rendező párosnak illene felismernie a műfajspecifikumokat -, és tele van feleslegesen illusztráló, redundáns snittekkel, amik hülyének nézik a befogadót és nem alkotnak egységes struktúrát. Teszem azt, Landor kétszer látogatja meg régi barátját, az okkultizmusban jártas Pepét (Robert Duvall), olyan információkért, amit elsőre is könnyűszerrel megkaphatott volna, hiszen a két beszélgetés között Landor nem jutott olyan lényegi tudnivalóhoz, ami akár a közönséget, akár őt segítette volna. Vagy hogy Marquis doktor (Toby Jones) félrevonja Landort, hogy beszéljenek, amiért átmennek egy másik szobába, de a társalgás nem történik meg (!), csak azért tettünk egy kört a lakásban, hogy vizuális többletinformációhoz jussunk. Az ilyen és ehhez hasonló amatőr húzások teszik az egyébként kiváló színészi alakításokkal és zord miliővel rendelkező filmet butává és sekélyessé.
Henry Mellingnek kifejezetten jól állt Poe elhíresült melankóliája, jól is alakítja a neves költőt, ugyanakkor a rendezőnek, Scott Coopernek határozott elképzelése volt a figuráról, ezért a karakter jelleme messze elmaradhat a nézők esetleges prekoncepcióitól. Viszont érdekes elgondolás, hogy Poe ihletett mivolta itt kezdett igazán a felszínre törni, e balga, ám sorsfordító események során. 
Mindazonáltal képes autentikus és misztikus légkört teremteni, Howard Shore zenéje pedig kellemesen hátborzongató és drámai. Ködös-havas tájai és fagyos színei meg-megidézik a thrillerek rideg világát, de felszínes története, gyermeteg húzásai és lapos elbeszélői stílusa elaltatja a feszültséget és ellenpontozza az egységes látványvilágot. Lucy Boynton megőrülésétől eltekintve nagyszerű színészi játékokat láthatunk (még a kisebb szerepekben is, mint például a főfelügyelő Timothy Spall személyében és Gillian Anderson mint a doktor felesége, vagy a Nő az ablakban című filmben feltűnő Fred Hechinger mint Boynton udvarlója), de akadnak elpazarolt és/vagy jellegtelen karakterek is, mint a már említett Robert Duvall mágiakutatója vagy Charlotte Gainsbourg fogadós asszonya. 
Nehéz, azonban hiánypótló a gótikus krimik és thrillerek műfaja, ezért mindenképpen örülök a próbálkozásnak, de a Halványkék szemek nem lett hiánypótló mű. Talán a sztárszínészeknek és Cooper korábbi munkáinak fényében (Fekete mise, Ellenségek) bíztam abban, hogy elvarázsolnak majd rögtön az év elején, de sajnos a film végére csak még több kérdésem lett, mint előtte.
