A Netflix újra és újra megkérdőjelezi a modern filmgyártásba vetett maradék hitemet is. Egyszerűen nem értem, hogy miért vásárolnak fel a múltkori Potyautashoz vagy a mostani alkotáshoz hasonló elkészült filmeket. Mármint értem, persze, hogy értem, csak ezen a ponton szerintem a "Netflix Original" plecsni már inkább taszító hatást ér el, ha nem sorozatokról, hanem filmekről beszélünk (még ha csak közvetítő szerepet is tölt be a streamingóriás). Adott most is ez a Nő az ablakban remekmű is, amibe belepakolták fél Hollywoodot, mégis olyan alapvető hibákba bukik bele az egész, amikről azt hinnénk, hogy páran észrevették a forgatókönyv olvasásakor vagy a film készítése közben. De nem, zöld lámpát kapott ez az állatorvosi... öszvér is, és hiába az érdekesnek tűnő alapkoncepció vagy az impozáns szereplőgárda, alig várjuk a film végét, hogy végre kikapcsoljuk a Netflixet.
A történet szerint Anna (Amy Adams) agorafóbiás, szabályosan viszolyog attól, hogy az utcára lépjen. Férjével (Anthony Mackie) már nincsenek együtt, kislányát is a férfi neveli, a nő pedig gyermekpszichológusként próbál megélni szigorúan a négy fal között, a szomszédokra vagy az utcára leselkedve, miközben ő maga is privát terápián vesz részt a saját orvosával. Nem túl izgalmas élete akkor fordul a feje tetejére, mikor a szomszédba költöző új családból a fiú és az anya (Julianne Moore) is nyitni kezdenek felé. Anna a leselkedésének köszönhetően egyik este szemtanúja lesz a nő halálának és riasztja is a rendőrséget. Csakhogy a házába érkező nyomozók a családfő (Gary Oldman - mondom, fél Hollywood) és a valós feleség (Jennifer Jason Leigh) közlik vele, hogy ő bizony soha nem is találkozott a ház úrnőjével... Innentől kezdve pedig elkezdődik az elmejáték több fronton is, hogy vajon a nő tényleg azt látta, amit látott, vagy csak a magány, a gyógyszerei és még ki tudja, milyen eltemetett traumák játszanak a saját elméjével?
Ülök a klaviatúrám felett és nem tudom, hol kezdjek neki, mert cselekmény, karakterizáció és tematikus fronton is olyan "tízméteres" mellé lövéseket produkál a film, ráadásul ezek annyira kéz a kézben járnak, hogy nehéz beleugrani egy adott ponton a kritikába.
Kezdjük ott, hogy a 100 perces filmből a fenti status quo kialakulásáig 35 perc kell, hogy elteljen. Gondolhatnánk, hogy a számtalan karakter (kihagytam a főbérlőt, akit Wyatt Russell alakít) kellően részletes bemutatása, Anna és Jane Russell kapcsolatának elmélyítése illetve a női pszichéjének sokoldalú körbejárása igényli ezt az időt. Viszont a legtöbb karakter csak 1-1 rövidebb jelenetet kap, helyette a főhős mindennapi szenvedéseit látjuk, de túl sok semmitmondó, már ismert információtartalommal operáló jelenetben. És itt jön talán a legnagyobb vétség, amit a film elkövet, hogy hiába ez a véget nem érő spirál zuhanás Anna elméjébe, Amy Adams karaktere, az a helyzet... hogy iszonyatosan antipatikus.
Az egész film arra épít, hogy szánjuk és sajnáljuk őt, gyakorlatilag egy feszült thriller helyett inkább éreztem magamat egy tragédiapornóban: a készítők empátia helyett a cselekmény során végig inkább szánalmat akartak bennünk kelteni, ami óriási hiba és el is idegeníti a nézőt. Ráadásul egy kifejezetten passzív karakter, mert azon túl,hogy leselkedik és egyszer-kétszer kihívja a rendőrséget, legtöbbször csak úgy megtörténnek vele a dolgok, a kulcsfontosságú információk és nagy felfedezések pedig szintén a forgatókönyv adott pillanatában kiderülnek a számára. Viszont mivel nem igazán tesz értük semmit, ezért a legtöbb ilyen pillanat abszolút nem kiérdemelt. Pláne úgy, hogy a néző se jöhetett volna rájuk, szinte minden ilyen a "nyúl a kalapból" tipikus esete - gondolok itt a film végi "nagy-nagy" leleplezésekre.
A teátrális hatásvadászat is teljesen erőltetettként csapódik le, mind vizuálisan, mind tartalmilag. Többször annyira nem a filmbe illő kameramozgásokat illetve effekteket használtak, hogy már-már valamilyen B-kategóriás horror videójátékban éreztem magam. De ennek a művi teátrálisságnak a csúcsra járatása kétségkívül a "nappalis" jelenetnél érződött a legjobban, ahogy sorra minden egyes karakter mágikus mód megjelent Anna házában a szomszédságból. Komolyan, a Báránysültek hallgatnak című paródia jutott eszembe, ahol a film végén tipikusan ezt figurázták ki, mert már 27 évvel ezelőtt is gáz volt. Szinte már azt vártam, hogy mikor fog a két detektíven, az apán, az anyán, a fiún és a főbérlőn kívül, nem is tudom, Optimus Prime, Inigo Montoya és Petőfi Sándor is megjelenni - hogy aztán ők is végigállják kussban Anna flashback tripjét.
Pedig lehetett volna ebből a modern közönség számára is valami érdekeset kihozni, nemcsak egy ócska Hátsó ablak koppintást, itt is például kőkeményen megjelenik a "gaslighting" és az áldozathibáztatás kérdésköre, de ezt meg pont egy éve a csóri A láthatatlan ember sokkalta jobban tudta átadni. Ráadásul bármennyire is tudom és érzem, hogy komoly témákat boncolgat a film - a mentális egészség és a magány kapcsán, főleg az utóbbi egy évünk után... - de egyszerűen a sokadik, szánalmat keltő, teljesen redundáns jelenet után egy ilyen főhőst követve az úton ez nem működik.
A csavarok a semmiből jönnek és addigra már nem is érdekel minket egyik sem igazából, a 100 perc egy szignifikáns szegmense pedig igazából szinte teljesen kivágható lenne. Legalábbis sokadik jelenetben látni Anna szenvedéseit szerintem már 3-4. alkalom után kezdett lerágott csont és szabályosan taszító lenni, az ilyesfajta szenvedéspornót én nem tudom értékelni.
Ha egy feszült, jó thrillert, horrort, esetleg krimit szeretnétek, akkor inkább nézzetek újra valamelyik eredeti Hitchcock alkotást ehelyett a fájdalmas koppintás helyett vagy vicc nélkül a tavalyi A láthatatlan embert. Ebbe meg inkább még a szomszéd ablakán át se nézzetek bele.
