A főként színészként ismert és befutott John Krasinski 2018-ban rendezőként is letette névjegyét, amikor a Hang nélkül zajos sikert aratott mind a nézők, mind a kritikusok körében. A két évvel későbbi folytatás szintén nagy népszerűségnek örvendett, azonban érezhető volt, hogy egy esetleges harmadik felvonáshoz már szükséges némi újító szándék. A producerként és íróként megmaradt Krasinski átadta a dirigálás lehetőségét Michael Sarnoskinak, hogy egy előzményfilmben meséljék tovább ezt a világvége történetet.

Samira (Lupita Nyong'o) a macskáján, Frodón kívül szinte senkivel nem ápol jó kapcsolatot, de nem is törekszik rá, inkább hagyja, hogy napról napra elhagyja az életkedve. Egy alkalommal színházba megy New York szívébe, ám nem élvezheti sokáig az előadást, ugyanis becsapódó aszteroidákból előtörő idegen lények kezdik mészárolni az embereket.

A Hang nélkül első része egyszerű koncepciót járatott csúcsra. Végrehajtotta azt a bravúrt, hogy a nézők együtt tudtak élni a filmmel és néma csendben nézték a vásznon történteket. Hiába volt helyenként logikailag kikezdhető, az izgalmas felütés elérte célját, s emellett egy családi tragédia is körbejárta az összképet, mely adott a filmnek egy drámai felhangot. Itt jön a képbe Sarnoski, aki viszonylag kezdő rendezőnek számít, a 2021-es Disznó volt az első egész estés alkotása.

Ebben a gyászközpontú, továbblépésről szóló szívszorító történetben rögtön bizonyította, hogy mennyire érett érzelmi intelligenciával rendelkezik és kőkemény témákról tud befogadhatóan és őszintén mesélni. Az Első nap esetében úgy tűnhet, éles váltás átnyargalni a horror műfajára, ám a direktor nem hagyta el a stílusát. Samira gyötrődik a múltja, veszteségei miatt és érthető indoka van a viselkedésére. A felütést tovább gondolva nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi lesz a film központi üzenete. Az életunt lányban a bekövetkező katasztrófa hatására feléled a túlélési ösztön, s végre talál magának egy célt. A káosz közepette a macskája mellett más társra is lel, a pánikbetegséggel küzdő Eric (Joseph Quinn) személyében, s a két erősen eltérő jellemű ember egymásra utalva igyekszik boldogulni a hirtelen jött apokalipszisben. Apropó káosz. Az invázió kezdeti szakasza egészen hatásos, Sarnoski többek közt úgy teremt atmoszférát, hogy a fenyegetést látnunk sem kell.

Egyik pillanatról a másikra háborús helyzetben találjuk magunkat, felsejlik a terrorizmus által generált félelem, ahol a kétségbeesés keveredik az életösztönnel. Ezt követően is találkozunk intenzív momentumokkal, ám harmadjára valahogy kevésbé ránt be az élmény. A horrorelemek kiszámíthatóak, a szabályrendszert hajlamosak átírni, így a logikát sok helyen el kell engedni. Ütemesen váltják egymást a csendesebb, merengős és a hangosabb, menekülős szegmensek. Ez utóbbiak feszültségkeltésben nem érnek fel a korábbi részekhez, nem beszélve arról, hogy a környezetben is több potenciál rejlett. Az Első nap legnagyobb hibája, hogy nem félelmetes és az inváziós premisszából sem hozták ki a maximumot.

Szerencsére amit itt elvesz, azt visszaadja drámában és az érzelmi töltet piszok erős. Sarnoski ebben jó és ez lerí a komplett műről. Samira azonosulható figura érthető motivációkkal, néhány közös jelenete Ericcel pedig előhozhatja azt a bizonyos gombócot a torkunkban. Lupita Nyong'o és Joseph Quinn párosa csodás, ritkán látni ennyire erőteljes alakításokat ebben a zsánerben, amihez a gyönyörű zene hibátlanul asszisztál.

Nem kérdés, hogy aki vegytiszta horrort, vagy olyan inváziós szörnymozit vár, ami végig a globális katasztrófára fókuszál, csalódottan fog távozni a filmről. A koncepció nyilvánvalóan már nem hat újszerűnek és feszültségkeltésben sem ér fel az első két felvonáshoz, nem beszélve az érdemi magyarázatok hiányáról. Azonban ott az érem másik oldala, mely ügyesen kompenzálja a hiányosságokat. Minimálisan támaszkodik csak elődeire, így önállóan is megállja a helyét az Első nap. Amit drámaiságban nyújt, arra nagyon kevesen képesek egy kommersz horror-thriller esetében, Sarnoski viszont ebben kimagasló. A világvége közepén is úgy mesél az emberről, hogy az átélhető legyen, miközben a szívfájdító keserűséget keveri a megindító szépséggel. Más kérdés, hogy ezt várjuk-e egy Hang nélkül filmtől, de jelen esetben az arányok eloszlása egyáltalán nem sült el rosszul.