George Miller 2015-ben a Mad Max: A harag útjával finoman jelezte, hogy az Oscarját ugyan a Táncoló talpakért kapta, de egyébként még mindig simán leiskolázza egész Hollywoodot annak kapcsán, hogyan kell egy vérbeli akciófilmet csinálni. Az ausztrál alkotó azóta nem jelentkezett új alkotással, viszont a közelgő Furiosa előtt csak előrukkolt valamivel. Méghozzá valami olyannal, ami a kísérletező szellemű rendező munkásságában is újnak hat. A Háromezer év vágyakozás a rémisztően kaotikus előzetesek után egy kifejezetten kellemes meglepetés lett, amit a filmínyencek fognak igazán díjazni.
A Háromezer év vágyakozás egyik központi szereplője egy középkorú narratológus, Alithea (Tilda Swinton), aki egy isztambuli konferencia során talál rá egy díszített, kékszínű üvegre. Talán még az élénk képzelőerővel rendelkező Alitheát is meglepte, amikor a tárgy megtisztítása során a hotelszobájában hirtelen megjelent egy óriási, szinte beláthatatlan dzsinn (Idris Elba). Ahogy az a mesékben is lenni szokott, a teremtmény három kívánság lehetőségét kínálja fel a nőnek. A dzsinn viszont nem számított arra, hogy Alithea, aki a mitológiai történetek szakavatott ismerője, pontosan tisztában lesz a három kívánság köré épülő tanmesékkel, és azok minden hátulütőjével. A több ezer éves fogságban lévő dzsinn viszont másképpen nem válhat szabaddá, csak ha elhangzik három kívánság - így annak érdekében, hogy meggyőzze Alitheát, elmeséli életének történetét, mely egy történelmi korokon átívelő utazásra hívja a nézőt.
A Háromezer év vágyakozás egyszer egy kisléptékű alkotás, mindössze egyetlen hotelszobában zajló történet, ahol pusztán egy bizalmatlan nő és egy elkeseredett dzsinn párbeszéde zajlik. Másszor viszont egy nagyléptékű, eposzi kaland, ahol az ókortól kezdve egészen a 18. századig repülünk, s amit Miller filmje költségvetésen nem spórolva, egészen látványos módon mutat meg nekünk. Egy nagyon színes, expresszív látványvilággal rendelkezik a Háromezer év vágyakozás, ami viszont el tudta kerülni, hogy giccsbe csapjon át. Ehhez szükség volt John Seale operatőr remek munkájára, aki immáron másodjára tér vissza nyugdíjából Miller kedvéért. A kosztümök, a díszletek és szinte minden beállítás piszkosul helyén van a filmben, nem beszélve az azt átívelő kreatív és izgalmas vizuális megoldásokról, amik abszolút feldobják a dzsinn hosszú meséjét. Egy olyan mesét, ami önmagában is lebilincselően van előadva.
Alithea és a dzsinn papíron különbözőbbek nem is lehetnének. Ám ahogy halljuk az Idris Elba előadásmódjában elmesélt történeteket, és látjuk, ahogy Tilda Swinton Alitheaként reagál ezekre - sokszor önkéntelenül is -, úgy válik egyre világosabbá, hogy talán mégsem annyira különböző lelkekről beszélünk. Ahogy mindig, úgy Swinton most is remek, és teljes hitelességgel hozza az elvileg mindennel elégedett, ámde mégis örök álmodozó figuráját. Ám nem tudom leplezni, hogy Elba mennyire brutálisan megvett engem a dzsinn szerepében, aki egyszerre egy végtelen nyugalmat árasztó jelenség, miközben a felszín alatt végtelen zaklatottság uralkodik. Elba minden apró nüánsza és gesztusa a történetek átérezhetőségét, egyúttal a karakter önkifejezését szolgálja. Bő egy órán keresztül más sem történik, minthogy a dzsinn tragikus, de valahogy mégis végtelen szépséggel és romantikával fűszerezett történeteit hallgatjuk, gyönyörűen és autentikus módon megírt szövegek formájában.
Magával ragad, majd egy pillanatig sem ereszt az a miliő, amit Miller megteremt ezzel a kis mesedélutánnal. Pedig voltaképpen jól ismert, ezerszer hallott és a tanulságait már kívülről ismert regéket hallunk, de azok annyira jól vannak elmesélve mind vizuálisan, mind a két központi szereplő egymásra és a történetekre adott reakcióján keresztül, hogy ezen egy pillanatig sem fogunk gondolkodni. Ahogy azon sem, hogy éppen mennyi az idő, mert a film nagyrészében, amikor a történeteket halljuk, szinte hibátlan a Háromezer év vágyakozás tempója és ritmusa - pörgős, nagy volumenű, ingergazdag élmény az egész, ami tudatos energiabefektetés hiányában is végig könnyen befogadható és követhető marad a néző számára. Elba játékának, és Swinton érzékeny hallgatóságának köszönhetően egyértelmű, hogy egy belső utazásról is szól ez az egész, amit Tom Holkenborg olykor transzcendens, olykor kozmikus, ha kell pedig, szívfacsaróan romantikus dallamai kísérnek - ez a film pedig minden erényével együtt is jóval kevesebb lenne Holkenborg zenéi nélkül, annyira erős és jól illeszkedő soundtrackről beszélünk. A csúcspontja ennek a lemeznek a történéseket folyamatosan átívelő dallam kiteljesedése, a Cautionary Tale című darab, amit nem más, mint Andrea Bocelli kisebbik fia, Matteo Bocelli énekel fel, csodálatosan. Ha a szerelemnek valaha himnuszt kellene választani, akkor azt hiszem, meg is van az én jelöltem.
Amennyire sodró és remekül előadott a Háromezer év vágyakozás nagyrésze, olyannyira veszi el annak szinte minden élét a film utolsó, erőltetett és megfáradt etapja. Miller filmje alapvetően jól ismert, könnyen befogadható gondolatokkal és érzelmekkel dolgozik, de a különleges előadásmód ösztönösen gondolkodásra, merengésre készteti a nézőt. Főleg, hogy a számos kimondott dolog mellett legalább annyi a felszín alatt meghúzódó, szavakkal nem materializált, de erősen sugallt érzelem is. Na most a Háromezer év vágyakozás utolsó nagyjából 20 perce ezzel teljesen szembemegy, és majdhogynem minden, egészen eddig finoman érzékeltetett dolog kimondásra kerül - ezzel pedig el is veszi azok erejét vagy többrétegűségét. Nagyon nem illik ez a zárás a film addigi mentalitásába, még úgy sem, hogy ide is jutottak szép gondolatok, és még annál is szebb snittek, de sokkal-sokkal hatásosabb lett volna az élmény akkor, ha valamivel többet bíznak a néző fantáziájára. Legalább három olyan pont volt az utolsó etapban, amikor a dramaturgia üvöltött azért, hogy na most legyen vége. Nem lett sajnos, ahogy a zárásban hozzáadott gondolatok is inkább elvettek az addigiakból, mintsem hozzátettek volna a film rétegeihez.
A filmvégi szétesés viszont mit sem vesz el abból, hogy George Miller különleges hangulatú filmje egy magával ragadó, a lelket megcélzó utazás élményét hozza el azoknak, akik vevők a szokatlanabb filmekre. Persze, közel sem titulálható "művészfilmnek" a Háromezer év vágyakozás, de a kommersztől is hasonlóan távol áll, azzal együtt, hogy kellő nyitottság és beállítottság fényében roppant gördülékenyen történik majd a befogadás. Számomra az elmúlt hónapok egyik legkellemesebb moziélménye volt ez, és több mint valószínűnek tartom, hogy a jövőben többször is vissza fogok térni ehhez a mámoros, korokon átívelő utazáshoz.
