Hirdetés

Filmklasszikus: Hegylakó

|

35 éve tudjuk, hogy csak egy maradhat! És ez a filmekre nézve maximálisan igaz!

Hirdetés

Mindig elgondolkodtató, hogy egyes filmek, karakterek, történetek, avagy koncepciók pontosan miért, vagy hogyan maradnak évtizedek múltán a köztudatban. Vannak az időtlen klasszikusok persze, de vannak azok is, amelyek egy rájuk épült franchise-nak köszönhetően maradnak meg a köztudatban, vagy egy abból kinőtt sorozat végett. Utóbbira némileg remek példa a Cobra Kai, habár az eredeti A karate kölyök amúgy is generációkat megfertőző kultklasszikus a tengerentúlon. Ez pedig igaz Russell Mulcahy 1986-os Hegylakójára is, amely viszont sokkalta inkább a remek sorozat miatt maradt meg a honi közönségég emlékezetében.

Hirdetés

Persze a Hegylakó önnön jogán is egy mai napig remek és meghatározó, noha távolról sem hibátlan fantasy, aminek a nimbuszát viszont csúnyán aláássák a rosszabbnál rosszabb, a végén már a sorozattal keresztezett kínos folytatások. (Talán csak a harmadik, A mágus alcímmel ellátott folytatás érdemel említést a filmes felhozatalból, de az is csak azért, mert az első egyfajta erőtlen remake-je.) A maga idejében remekül ragadta meg a fantasy zsánerét és frissítette fel azt a halhatatlanság témakörével, amely egészen a modern korig terjedt. Valahol pedig vicces belegondolni, hogy Gregory Widen forgatókönyve lényegesen sötétebb lett volna és néhány végül a vágószoba padlóján végezte, majd az enyészeté vált. Mégis számtalan tényező játszott közre abban, hogy kiállta az idő próbáját.

Az vizuálisan mindenképpen sokat segített, hogy a korábban például Duran Duran zenei videókat rendező Russell Mulcahy kezébe került a gyeplő, aki vizuálisan pont ezt az akkor még frissnek ható videoklipesztétikát alkalmazta, amihez hozzájárult még később a sikerei csúcsán lévő Queen (valamint Michael Kamen) világhírű zenéje. Mulcahy ugyanis kiváló érzékkel mosta össze a múlt és a jelen átfedéseit, amit később a 6 évadot megélt sorozat is átemelt. Ugyanakkor éles ellentétet teremtett az ősi Skócia és a modern New York között és utóbbi már-már posztapokaliptikus érzetet kelt, különösen, amikor a barbarisztikus Kurgan tombol éppen, Clancy Brown pedig a soványra vágott karakter szerepében is fenyegető és velőtrázó.

A főszerepben Christopher Lambert már kissé problémás és nem csak azért, mert az angolul alig beszélő francia-amerikai színész játssza a skót felföldit, elvégre a skót Sean Connery hibátlanul alakítja a piperkőc spanyol-egyiptomi Ramirezt (persze ehhez kellett Connery kikezdhetetlen tehetsége és sármja is). Alapvetően szembetűnő az, akár Brownnal, akár Connery-vel szemben, hogy Lambert nem egy túl jó színész, viszont a szűkre szabott eszköztárát viszonylag korrektül sikerült Connor MacLeod figurájának a szolgálatába állítani. Réveteg tekintete (ami azonnal megfogta a rendezőt, pedig mindez a színész rövidlátásából ered) remekül passzol az élettől megcsömörlött, visszafogott Nashez, Macleodként viszont már szembetűnőek a korlátai, amikor a karakter eredetét kell megfestenie, különösen, amikor Connery-vel van egy színen. (Akinek a jeleneteit mindössze 1 hét alatt vették fel, mert annyira sűrű volt a beosztása és még fogadást is kötött a rendezővel, hogy nem sikerül mindent rögzíteni, de végül veszített.)

Ennyi idő távlatából pedig az is nyilvánvaló, hogy noha hangulata kiváló, akár a MacLeod-klánról legyen szó, akár New York ridegségéről, pont a kulcsfontosságú kardpárbajok lettek mára eléggé avíttasak. A halhatatlanság terhét hangulatilag hiába kapja el remekül, Mulcahy igazán a mélyére nem tudott ásni, amit persze a folytatások könnyedén megtehettek volna, ha legalább értékelhető film kerekedik akármelyikből. (Ellenben a sorozat remekül kibővítette a legendáriumot a Figyelőkkel és Methos karakterével.) Mindemellett női karakterei is mai szemmel nézve elsősorban a film témáját és Connor MacLeod legendáját szolgálják, nem tudnak feltétlenül önálló entitást növeszteni. Ez még a Heather (Beatie Edney) esetében megbocsátható, hiszen fájdalmasan szembesíti a nézőt és Connort az élet múlandóságával, valamint a férfi halhatatlanságával. (Utóbbi kapcsán a humort sem mellőzték szerencsére egy párbaj jelenettel.) Viszont Roxanne Hart figurája jobbára már csak két lábon járó magyarázatként szolgál, részben olyan információkat illetően, amiket már úgyis tudunk, részben pedig a kötelező szerelmi szálként, hogy egyfajta súlyt próbáljanak adni a finálénak. Az elhaló nyomozó szálról Alan North (Nagyon különleges ügyosztály, Vaklárma) karakterével pedig inkább ne is beszéljünk.

Azonban mindazok ellenére, hogy a Hegylakó itt-ott megöregedett, lényegi erejéből nem veszített és - nomen est omen alapon - ott a helye a halhatatlanok között. Mindezzel együtt a világában, témájában ott a lehetőség, hogy végre felfrissítsék az alapanyagot az újabb generációnak és remélhetőleg az évek óta kallódó remake-et Chad Stahelski (John Wick-trilógia) gatyába rázza és kivételesen olyan feldolgozás készül, amely után nem kell azt mondanunk:  

Csak egy maradhat!

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A Project029 Magyarország Kft. közleménye
Bezár