Hirdetés

Évadkritika: Cobra Kai - 3. évad

|

A tökéletes egyensúlyra törekedve.

Hirdetés

Valahol egyszerre szívderítő és kiábrándító, hogy az elmúlt 10 év nem áll másból, mint a 80-as évek kiszipolyozásából Hollywoodban. Persze azért azt is tegyük hozzá, hogy az az évtized annyira markáns, jellegzetes volt, hogy okkal tekintenek vissza oda nosztalgiától könnyes szemekkel alkotók és nézők egyaránt, hiszen sokuk gyerekkorát, ezáltal pedig az alapvető személyiségét, a filmekhez, a zenékhez és úgy alle zusammen az emberekhez való viszonyát határozta meg egyeseknek. Azonban ahogy írom, ez a nosztalgikus múltba révedés inkább a korszak újrateremtését és annak felmagasztalását jelenti, nem nagyon meri annak hamisságát, polarizáltságát megkérdőjelezni, miközben az elmúlt évtized elfelejtett önálló egyéniséget, entitást növeszteni magának. És van az olyan ritka, szabályt erősítő kivétel, mint amilyen a Cobra Kai.

Hirdetés

Amikor 3 éve a streamig háborúban elindult a sorozat a YouTube saját gyártású tartalmaként, elsőre mindenki egy kicsit lesajnálóan kezelte. Az utolsó, a fiókban porosodó klasszikusok egyikének, az 1984-es A karate kölyök kényszerű kizsigerelésének, amely már koncepciójában is mintha a modern, az Így jártam anyátokkal!-on nevelkedett fiatalságnak próbált volna kedvezni és Barney Stinson nedves vágyálmát váltotta volna valóra azzal, hogy John G. Avildsen mozijának sematikus rosszfiúját teszi meg főszereplőnek. (És nincsenek véletlenek! A sorozat kreátorai az a John Hurwitz és Hayden Schlossberg, akik az Amerikai Pite: A találkozóval pont jelesre vizsgáztak nosztalgiázásból, a Harold és Kumar-filmek pedig jelesül éppen tartalmaztak egy Neil Patrick Harrist.) Azonban a Cobra Kai igen hamar bebizonyította azt, hogy lényegesen többről van itt szó, mint a múlt meglovagolása és kihasználása. Az eredeti trilógia egyre gyengébb filmjeit (több epizód pedig egyszerűen nem létezik!), azok fekete-fehér polarizáltságát kiváló érzékkel mélyítették el és vitték le karaktereiket a morális szürke zónába. A William Zabka által játszott Johnny Lawrence hiába ragadt a múltban, próbál onnan kitörni, ráadásul pont úgy, hogy a múltja azon pontjába kapaszkodik, amikor minden egyértelmű volt - vagy legalábbis annak látszott. Bebizonyosodik, hogy több, mint egykori bully, egy nagyon is érző ember, aki próbál helyesen cselekedni. Az egykori hős Daniel LaRusso (Ralph Macchio) pedig hiába hitte el egykori legendáját, hiába lett minden téren sikeres ember, megvalósítva az amerikai álmot, szép fokozatosan rá kell jönnie, hogy a néhai Mr. Miyagi tanításai nem működnek mindig minden értelemben a modern korban. És erre úgy kell rájönniük, hogy elveszett, lelki sebeket hordozó fiataloknak kellene pont nekik útmutatást adniuk, miközben elég hamar felsejlik a néző számára, hogy ugyanarra a kérdéskörre csupán más megvilágításból látják a választ.

Ez a leginkább Obi-Wan Kenobira jellemző bölcselet ("Hogy mi az igazság, az javarészt a mi szemszögünkön múlik.") pedig a sorozat egyik folytonos és igen ügyesen használt ars poeticája, amit a most már a Netflixen debütált - de még a YouTube gyártásában készült - harmadik évad minden eddiginél jobban mélyített el. Erre pedig szükség is volt, hiszen az előző szezon egyszerre zseniálisan szórakoztató és megrázó fináléja padlóra küldött szinte mindenkit (leszámítva persze a Martin Kove által alakított John Kreese-t) és ez az évad részben annak fényében is keserűbb, hiszen jó része az ebből való kilábalásról, talpra állásról szól (Miguel esetében ez szó szerint is értendő). A karakterek pedig nem feltétlenül érkeznek meg oda, vagy találják meg azt, amire első körben számítani lehet, de mindegyikük indokai, döntései teljesen, tisztán érthetőek. És ezt a sorozat teszi továbbra is az eredeti filmekre jellemző bájosan naiv, optimista attitűddel, humorral és egyszerűséggel. (Néha már talán túlzásokba is esik.) Meg persze jó adag nosztalgiával.

A Cobra Kai játszi könnyedséggel bizonyítja, hogy hogyan is kell a nosztalgiát, a fanservice-t tökéletesen használni. (Innen csókoltatik a The Mandalorian teljes stábja Jon Favreau-val az élen, akik alapos leckéket vehetnének tőlük.) A sorozat ezt megelőzően is élt az eredeti filmek szereplőinek visszahozatalával (vétek lenne lelőni, hogy kik és hogyan térnek vissza ezúttal is, ez maradjon meglepetés), kulcsmomentumainak megidézésével, azonban ezt sohasem pusztán a rajongói önkielégítés jegyében tették, hanem a karakterek, a történet evolúciója, előregördítése érdekében és rávilágítva arra, hogy az idő múlik, a világ pedig változik, velük együtt pedig az emberek is. Triviális?! Persze! De ezt a Cobra Kai mindig is éretten, okosan tudta közvetíteni a maga egyszerűségében is. A harmadik szezon pedig eme kérdéskörben minden eddiginél mélyebbre merészkedik a nyúl üregében már például azzal is, hogy a széria főgonoszának, John Kreese-nek is megismerjük a hátterét. Noha ezek a flashbackek némileg kilógnak a nagy egészből - de nem jobban, mint a figura pszichopata jelleme - mégis érthetővé teszik a Martin Kove által ezúttal is élvezetesen életre keltett figurát. Érthetővé, de nem szimpatikussá, vagy átérezhetővé és ez nagyon fontos különbség és pont az ilyen mozzanatokkal azt is elérik, hogy egyre lecsiszoltabb legyen az egész sorozat.

A harmadik szezon ugyanis szép lassan, de megérkezik oda, amerre már a kezdetektől fogva tartott és egyértelműen kijelöli a már berendelt negyedik (és vélhetően utolsó) évad irányvonalát, miközben a határvonalakat is minden eddiginél nyilvánvalóbban meghúzza a szereplők között. Ez nem mindenhol sikerül egyformán szépen (Tory és Robby karaktere kevesebbet is van jelen, amúgy is karcos jellemük éppen ezért durvábbnak is hat ezúttal), de kellően egyértelmű minden esetben, hogy kinél és miért húzódnak meg a határvonalak, még a legkisebb mellékszereplőknél is. És a finálé ugyan igyekszik megidézni az előző szezonzárlatot, ez csak helyenként sikerül, de akkor - érzelmi töltetében legalábbis - nagyon betalál, felül is múlja azt, amire a Leo Birenberg és Zach Robinson páros klassz zenéje ezúttal is felteszi a koronát.

Ha pedig már az érzelmeknél tartottunk: a Cobra Kai egyik legnagyobb érdeme, hogy játszi könnyedséggel viszi az embert az egyik végletből a másikba és ez nemhogy nem baj, hanem a sorozat jellegébe nagyon is illeszkedő koncepció. Az egyik pillanatban egy bájosan megható nosztalgiázásnak lehetünk szemtanúi (és bármiféle flashback jelenet nélkül, csupán két színésszel remekül előadva), majd a következőben egy-egy bűbájos helyzetkomikumnak, miközben a sorozat éppúgy mer a saját legendáján, egy-egy találó, már-már a negyedik falat ledöntő megszólalással élcelődni, mint szembeállítani a régen minden jobb volt agresszori mentalitást a jelenkori snowflake attitűddel. És ez azért működik, mert a nagyöregek (Macchio, Zabka, Kove) éppúgy belakják, avagy kiterjesztik évtizedek óta megkövült karaktereiket (olykor rávilágítva arra, hogy éppenséggel mennyire a múltban ragadtak), mint amennyire szimpatikusan esetlenek és bájosak a fiatalok továbbra is. Johnny és Miguel duója még mindig a sorozat egyik legnagyobb erőssége, szívének és lelkének a magva, de Daniel és Sam kapcsolata, személyes válságuk, vagy Hawk figurája is mind pazarul hozzájárul a nagy egészhez.

Ráadásul teszi mindezt úgy a széria (talán minden eddiginél jobban), hogy rehabilitálja Avildsen második és harmadik filmjét, vagy legalábbis egyes pontjait, ha jobbá azokat (elsősorban narratív szempontból) képtelen is tenni, miközben hű marad azok örökségéhez és Pat Morita szelleméhez. És ugyan azt nem lehet kijelenteni, hogy ez lett az eddigi legszórakoztatóbb évad - pont a már fent taglalt, mélypontból való kilábalás, a megfelelő út megtalálása ezt megakadályozza - de mindenképpen az eddigi legérettebb mind közül. Ami viszont igazán rossz az új szezonban, hogy várni kell a következőre és egyben ráébreszti a nézőjét arra, hogy valószínűleg négy évadnál nincs már több sem a karakterekben, sem pedig a történetben. Azonban pozitív, naiv szemlélete, optimizmusa pont az, amire egy tragikus 2020 után, így 2021 első napjaiban a legnagyobb szükségünk van, és ha a következő szezon is lesz az utolsó, szomorkodnunk sincs miért, hiszen a szlogen nem hiába ez:

Cobra Kai Never Dies!

Cobra Kai - 3. Évad

Kinek Ajánljuk
  • Az előző szezonok és a filmek rajongóinak!
  • Akik egy kis jóleső pozitivizmusra vágynak!
  • Ha szeretünk nosztalgiázni a 80-as évekről!
Kinek Nem
  • Akik valami realistábbra vágynak!
  • Ha az előző szezonok felhőtlen optimizmusát várjuk!
  • Amennyiben már unjuk a 80-as évek nosztalgiáját!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.