Az algoritmusokkal, okoskészülékeink személyi asszisztenseivel és a mesterséges intelligenciával átszőtt mindennapjainkban egyre aktuálisabb téma, hogy milyen problémákat vethet fel a jövőben a technológia eme vehemens fejlődése. Készült már a téma kapcsán jó néhány elgondolkodtató alkotás, mint a Csillagközi romboló, az Ex Machina és a most második évadánál tartó Westworld is. Mellettük a kevésbé ismert Humans brit sorozat a maga földhözragadtságával, visszafogottságával és meditatív tempójával a konkurenciára köröket verve ragadja meg a téma velejét, és válik jelenünk egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává, amiről már most nehezemre esik nem kizárólag szuperlatívuszokban beszélni, de mindenesetre teszek egy próbát.

A Humans egy még 2015-ben útjára indult széria, ami a svéd két évadot megélt Real Humans - Az új generáció sorozat alapján készült. Az évadonként nyolc részből álló sorozat nemrég zárta le a harmadik évadát. A történet a Hawkins család életébe nyújt betekintést, akik egy olyan jövőben élik átlagos polgári életüket, ahol az emberhasonmás szintetikusok a hétköznapok részeseivé váltak. Bárki beruházhat egy darabra maga mellé, hogy segítsen neki a ház körül, a munkában, avagy csak egyszerűen azért, hogy kevésbé érezze magát magányosnak. A kormány és a cégek is százszámra használnak szintetikusokat, akik elvégzik az összes monoton és fizikai erőnlétet igénylő munkát, más szóval az alacsony képzettségű, iskolázatlan réteg még könnyebben válik munkanélkülivé, mint azelőtt. Persze a sorozat előrehaladtával az is szemet szúrhat, hogy a jóval nagyobb intellektust igénylő munkakörökben is jelen vannak és gond nélkül teljesítenek.

A széria alapjaiban prezentál egy ránézésre az időben nem is olyan távoli Angliát, amit a technológiai fejlődés gazdaságilag és társadalmilag is teljesen átformált. Azzal párhuzamosan, hogy az alkotás lépten-nyomon foglalkozik eme egyszerre utópisztikus és disztópikus benyomást tevő világ által felvetett problémákkal, behoz egy másik szálat, egy négytagú szintetikus csoport történetét, akiket úgy alkottak meg, hogy rendelkezzenek öntudattal. Az egyik ilyen különleges szintetikus, Anita (Gemma Chan) a Hawkins család tulajdonába kerül, akik hamar rájönnek, hogy nem egy hétköznapi szintetikust vásároltak.

A Humans remekül egyensúlyozik a világ prezentálása és az érdekfeszítő cselekmény adagolása között. Az előbbiből adódik a legtöbb szociálpszichológiai kérdésfelvetés, míg az utóbbi, a főhőseink sorsa képviseli a mély, filozofikus aspektust, amiből az egzisztencialista kérdések fakadnak. Persze ahogy említettem, egy földhözragadt és visszafogott történettel van dolgunk, ami vajmi kevés kifejezetten izgalmas, illetve akcióval megspékelt jelenettel büszkélkedhet. Folyamatosan tetten érhető, hogy valóban az intellektualistás dominál, a dráma és a konfliktusok mind alárendelt eszközök. Ebből adódik, hogy amikor valóban érzelmes jelenetekbe, avagy feszült szituációkba futunk, azoknak egytől egyig hatásuk van.

A Hawkins család történetén keresztül remekül bemutatják, hogyan hat a technológiai fejlődés a hétköznapi emberekre, és ezen keresztül tesz fel kifejezetten elgondolkodtató kérdéseket. Például a második évadban a család legfiatalabb tagja elkezdi utánozni a szintetikusok viselkedését, majd egy pszichológusnál derül ki, hogy ez egy elterjedt mentális zavar, ami miatt a gyermekek szintetikussá akarnak válni, mivel ellentétben az állandóan veszekedő szüleikkel, a rá vigyázó dadarobot mindig kedves, sosem szidja le, és a nap bármely szakaszában foglalkozik vele. Ránézésre a szintetikusok mindig boldogok, sose szomorkodnak, így gyermeki elmével teljesen racionális, hogy rájuk akarjanak hasonlítani. Mily érdekes ellentét, hogy míg az öntudatra ébredt androidok emberivé akarnak válni, addig az emberek androiddá.

Az öntudatra ébredt szintetikusok történetszála a három évad alatt bontakozik ki teljesen és a spoilerek elkerülése végett nem is részletezem a kulcsmomentumokat, pedig itt is akad jó néhány szegmens, ami rengeteg létkérdést vet fel és szolidan megbúvó vallási párhuzamokat is felfedezhetünk. Az androidok ábrázolásában jelentősen eltér azoktól az alkotásoktól, amiket a cikkem elején is említettem, mivel a Humans nem a legkönnyebb utat választja, és nem az empátiás készségünkre próbál hatni, hogy állásfoglalásra késztessen eme komplex témában. Más történetekben a teljesen emberi formájú és viselkedésű gépek szenvedésén keresztül adják át a konklúziót, miszerint ugyanolyan entitások az általunk teremtett gépek is, mint mi, hiszen a mellékúti észleléssel beindul az empátiás folyamat, azonosulunk az androidokkal már tudat alatt is, és nincs is szükség racionális okfejtésre, hogy tudjuk az erkölcsi választ. Ezzel szemben a Humans szintetikusai robotikus viselkedésűek, nem igazán utánozzák az emberi érzelmi megnyilvánulásokat, mimikájuk a kommunikációs eszközük, nem az érzelmeik terméke. Leginkább cselekedeteikben nyilvánul meg az emberség, miszerint van bennük kreativitás, alkotói vágy, élni akarás, igény a társaságra, barátokra. Hogy képesek belátni cselekedeteik etikai és morális vonatkozását, képesek jónak lenni, míg mások gonosznak.

Az első évad dramaturgiai, rendezési és operatőri gyengeségeit könnyedén javítják a következő évadok és sikerült lerázni a kezdeti filléres sorozat benyomást. Eme 24 epizód alatt remekül bontják ki, vezetik tovább a történetszálakat, aknázzák ki a témában rejlő filozófiai, spirituális és társadalmi kérdéseket, viszont a harmadik évad lezárását látva félő, hogy nem tudják folytatni az eddigi megfontolt történetépítést, de persze az elkövetkezendő szezon miatti kételyeim nem hatnak ki a mostani évadok megítélésére.

Philip K. Dick regényeit olvasva égett belém a gondolat, hogy a legjobb robotos történetek tudnak a legtöbbet elmesélni az emberi természetről. A Humans egyszerre veti fel a közelgő technológiai fejlődés hatását és potenciális problémáit, és prezentál olyan mély és filozofikus kérdéskört, hogy mi vár az istent játszó emberiségre, aki még nem érett meg teremtményei elfogadására. Egy igazi gyöngyszem a Humans, amit nem kizárólag a téma szerelmeseinek tudok ajánlani.