A Puliwood csapatának - néhányak szerint talán indokolatlan - M. Night Shyamalan rajongójaként, avagy a rendező igencsak hullámzó munkásságának krónikus "elnézőjeként" nem volt kérdés, hogy legújabb misztikus drámájáról nekem kell majd értekeznem. Az Idő előzetese egyébként semmi jóval nem kecsegtetett, a végtermék pedig legjobb pillanataiban még annál is zavarba ejtőbb volt, míg legrosszabb jeleneteiben egy meglepően vállalhatatlan filmet hordozott. Az viszont tagadhatatlan, hogy van miről beszélni a horrorisztikus családi nyaralás kapcsán.

Shyamalan tőle ugyan szokatlan, de nem példátlan módon most nem saját kútfőből dolgozott, hanem Pierre-Oscar Lévy és Frederik Peeters Sandcastle c. képregényét vitte vászonra. Az Idő legnagyobb és talán egyetlen erénye épp ebből, az alapelgondolásból származik: adott egy sziklákkal körbezárt tengerparti szakasz, ahol egy rejtélyes cég szervezésében egy négyfős család és még néhány kisebb csoport élvezi a trópusi pihenését, egészen addig, míg fel nem ismerik a békés helyszín egy egészen különös és drasztikus hatását. Nehéz is lenne figyelmen kívül hagyni azt, hiszen a család 6 és 11 éves gyerekei egyik pillanatról a másikra éveket öregedtek. Ez az extrém módon felgyorsult öregedés mindenkire hatással van a parton, még akkor is, ha ez egy középkorú emberen nem produkál azonnal látványos változásokat. Ennél is nagyobb probléma, hogy egy különös erő miatt a nyaralók képtelenek elhagyni a partszakaszt, így muszáj más megoldást találni kiszolgáltatott helyzetükre - az óra azonban vészesen ketyeg.

Mielőtt kitérnék arra, hogy az Idő olyan jellegű filmtechnikai hiányosságoktól és hibáktól szenved, amik még a laikusabb nézők számára is szembetűnők, előtte kezdeném a legjelentősebb problémánál, hiszen fejétől bűzlik a hal. Adott egy ígéretes és legalább annyira izgalmas koncepció, amit Shyamalan egész egyszerűen nem tudott a filmvászonra átültetni, és még csak nem is igazán próbálkozott, hogy ez másként legyen. Lévén az Idő fő feszültségforrása és leglátványosabb mutatványa papíron abból fakad, hogy karaktereink percek leforgása alatt hónapokat öregednek - ezt pedig főleg tizenéves gyerekeknél a nézőnek folyamatosan kellene látnia, ehelyett a film során valójában átmenetek nélkül, három nagyobb fokozatban követhetjük végig ezt az átalakulást. Azonnal leszögezném, hogy ezt ilyen formában, kvázi "valós időben" vászonra vinni egy piszkosul nehéz, ha nem lehetetlen feladat, Syhamalan filmjében viszont az erre való törekvést sem véltem felfedezni, gyakorlatilag az első perctől kezdve fel lett adva a koncepció. Nyilván mindezt, ha nem is könnyen, de el tudná engedni a néző akkor, ha amúgy a külsődleges hiányosságokat kompenzálná mindaz, ami a felszín alatt van. Magyarán egy ember nem csak kívül, de belül, személyiségében is öregszik és változik, ám az Idő ezen a téren még a kötelezőt sem volt képes hozni.

Üvöltött az alapanyag azért, hogy ebből a vásznon egy okosan és mértékletesen kibontott, hamisítatlan emberi dráma szülessen meg. Az Idő mindössze néhány szájbarágós motívummal, és egyetlen igazán jól sikerült jelenettel (az egyik éjszakai dialógusra gondolok) kezdett valamit mindazzal, amiért egyébként ez a történet az első körben papírra került. Az elmúlás, vagy éppen az emberi élet rohamtempóban történő lepörgése joggal nevezhetők elcsépelt gondolatoknak, viszont azok örök érvényű aktualitása az emberi lét alapvetései - az Idő pedig ezt a vizualitás mellett dramaturgiájában is oly módon tálalhatta volna, ahogyan azt korábban csak nagyon kevésszer láthattuk, ha egyáltalán. Shyamalan azonban teljes kudarcot vallott íróként is abban, hogy személyiségekkel, emberekkel töltse meg filmjét: az Időben egész egyszerűen nincsenek karakterek, pusztán az amúgy is páratlanul ostoba cselekmény által mozgatott sakkfigurákkal kellene, hogy részvétet vállaljon a néző.

A Jojo Nyuszi után adná magát, hogy itt is dicséretekkel halmozzuk el a fiatal Thomasin McKenzie-t, ezzel szemben az Idő sokszor kifejezetten röhejes történetvezetésének és karaktermunkájának köszönhetően a színésznő semmit nem tud hozzáadni az összképhez, de összességében a teljes színészgárdától magasan a hollywoodi norma alatti játékot láthatunk. Egészen szürreális volt látni, hogy a film karaktereinek reakciója, vagy akár csak megszólalásai is mennyire messze esnek attól, amit emberinek, hitelesnek neveznénk. Jelenleg nem néhány elszigetelt példáról, hanem általánosságban, az Idő jeleneteinek nagyjáról, vagy épp a szövegkönyv majdhogynem teljes egészéről beszélek. Mondanám, hogy Shyamalan filmje minden forgatókönyvírói vagy dramaturgiai szempont mentén szétesik, de az igazság az, hogy ahhoz előtte működnie kellett volna az Időnek a játékidő valamely pontján - ez viszont nem történt meg.

Ez a különleges koncepció annyira, de annyira remekül működhetett volna egy kevésbé zaklatott, lassabb folyású, de mégis sokkal tartalmasabb drámaként, ahol nem az arcpirító, nevetséges és mondvacsinált konfliktusokkal kelt feszültséget a film, hanem a karakterek érzéseivel és gondolataival - mindazzal, ami lezajlik bennük ebben az egészen extrém pár órában. Ehelyett amit az Idő nyújt, az néhány pofátlanul fantáziátlan áltudományos magyarázat a történésekre, melyet aztán egy totál súlytalan, a semmiből előrángatott megoldással "old fel". Az a jelenet is megér egy misét, ahol a karakterek összerakják, hogy mi is történik velük: túlzás nélkül, nagyjából 10 másodperc alatt lendül tovább a tényen mindenki, hogy a parton amúgy hónapok telnek el percek leforgása alatt. Persze, abszolút járható út lehetett volna az is, ha a figurák versenyt futva az idővel próbálnak meg túlélni, mialatt az egész élmény átcsap egy pszicho-thrillerbe. A szándék ugyanis ez volt, ám mindezt pusztán a mentálisan beteg orvos karakterével próbálta meg elérni az Idő, ami az elejétől a végéig teljesen hatástalan és működésképtelen eleme volt a filmnek. A cselekmény zajlik ugyan becsülettel, de mégis, mintha semmi nem történne: emberek halnak meg, kész, pont. Számunkra ismeretlen, érdektelen, sőt, egyenest halálosan idegesítő emberek, akik közül egyről sem tudnánk két összetett mondatot alkotni.

Egy párhuzamos valóságban az Idő egy olyan melankolikus dráma, ami ha egyetlen jelenet formájában is, de időt ad karaktereinek arra, hogy kifejtsék mindazon gondolatokat és érzéseket, melyek bennük kavarognak, s amikre néhány elejtett félmondattal utalt is a film. Hiszen a koncepciónak köszönhetően az öregedés felfokozott gyorsasága által a néző szeme előtt pörög le egy teljes életöltő, ez pedig olyan párbeszédeknek nyithatott volna kaput, melyek által a film utolsó harmadában történő, már említett éjszakai, tábortüzes jelenet egy csodálatos végszó lehetett volna. Egy olyan élménnyel és üzenettel együtt, amit tényleg magával vihetett volna a néző.

De nem ez történt. Olyannyira nem, hogy Shyamalan még tovább is írta a dolgokat annál, mint ahol az eredeti mű lezárult, egyúttal ahol ennek a filmnek is véget kellett volna érnie. Bugyuta, kiszámítható, elnyújtott és a legrosszabb értelemben hollywoodi befejezést kapott az Idő, ami nagyjából háromszor rugaszkodott neki a stáblistának, mire az végre beúszott. Őszintén kedvelem Shyamalan rendezői stílusát, az Idő viszont semmit nem kezd a remek felütéssel, olyan alapvető technikai és filmesztétikai hibákat halmoz egymásra, amiket látva még az is megfogalmazódott bennem, hogy több szempontból az egyik legrosszabb alkotással volt most dolgom, amit egy jó ideje láttam. Az egyetlen valódi pozitívum, amit már fel lehetett hozni néhány korábbi Shyamalan-filmnél, az az, hogy az Idő is "érdekesen rossz": lehet róla beszélni és lehet belőle okulni is, az fix.

Van egy álomszerű, nehezen megfogható atmoszférája ennek a próbálkozásnak, aminek hatására, bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy mindez talán egy tudatos alkotói döntés eredménye. Szép gondolat, ám a valóság az, hogy adott volt egy papíron rendkívül ambiciózus film, amit teljességgel ellehetetlenített egy arrogáns, végletekig öncélú és szakszerűtlen rendezői hozzáállás, ami nem először üti fel a fejét M. Night Shyamalan munkásságában. Az Időt azonban - bármennyire is szeretné és igyekszik az ember - lehetetlen szeretni.