Nos, a Joe-ban maradéktalanul ki van használva a talentuma. A nebraskai alkoholista, nikotinfüggő munkás bőrébe bújva újra emlékezhetünk arra, hogy Cage nem csupán az úgynevezett "mega-acting" nagy szakértője, hanem visszafogottabb játékra is képes. Igaz ugyan, hogy néha itt is megvillogtatja azon tudását, de úgy tűnik, hogy ezt elhanyagolhatónak vélte a kritikusok többsége. A cselekmény nagyjából való felvázolása alapján sokaknak a tavalyi Mud című film juthat eszébe (Matthew McConaughey), és valóban a lecsúszott férfi fiatal sráccal való barátkozásának lehetünk szemtanúi azzal a különbséggel, hogy itt a tónus valamelyest sötétebb és borúsabb.
David Gordon Green egy olyan közösségnek festi meg Nebraskát, mintha az önpusztításnak egyenesen a metaforája lenne. A boldogság csak nyomokban fedezhető fel, alkoholt inkább isznak mint vizet, és az emberi jó szándék régóta kiveszőben van. Olyan ez a hely, ahonnét soha nem szabadulsz. Nincs menekvés, nincs jobb életre való remény, csak a depresszív jelen elfogadása. A főszereplő Joe ezen hitvallását és attitűdjét forgatja fel kicsit egy srác, akinek apja veri őt és szemrebbenés nélkül agyon tudja verni egy sorstársát egy üveg borért. A cselekmény a megszokott panelek mentén halad, ami pluszt ad az leginkább Nicolas Cage játéka és az egész filmet átjáró bekebelező hangulat. A reménytelenség nyomasztó érzését csak néha töri meg egy-egy olyan vidámabb hangvételű szcéna, mint például a közös kutyakeresés. Ezt leszámítva fel kell készülnie a nézőnek a borúra.
Igényesen elkészített film ez, amely hangulatával és színészi alakításaival beránt már a legelején. Helyenként nem könnyű nézni, de a karakterek annyira autentikusak, annyira helyén vannak, amennyire hollywood-i filmben csak ritkán. Nem csoda: az alkoholista apukát alakító férfi távol áll a hivatásos színészi szakmától, a rendező az utcáról szedte fel Gary Poulter-t. Tragikus tény, hogy a forgatás után pár héttel Poulter-t holtan találták.
Értékelés: 80%