John Carter – Kritika

Már ha a sztori ismertetésébe bele kezdünk, rájövünk, hogy nagy a baj. Odáig még rendben van, hogy az amerikai polgárháborús veterán John Carter egy csoda folytán a Marsra kerül, és itt az egyik helyi törzs (tarkok) fogságába esik, de innentől olyan túlzsúfolt a sztori, hogy azt nehéz követni, és ezt nem a jó értelemben. Már a film első perceiben röpködnek az idegen kifejezések, és ez a játékidő előre haladtával csak hatványozódik. Olyan érzése van az embernek, mintha a két Star Wars trilógia összes kifejezését (jeditől a midichlorianig) egyetlen 130 perces filmbe sűrítették volna.  Ráadásul a messzi-messzi galaxissal szemben a hangulat is akadozik.

Pedig Tarzan kiagyalójának, Edgar Rice Burroughsnak (akinek a figurája a filmbe is bekerült) a történetei a filmvászonra kívánkoznak. Pontosabban kívánkoztak. Ugyanis a Mars hercegnője pontosan száz éve jelent meg, és azóta Hollywoodban sci-fik jöttek-mentek, nem kis hatást gyakorolva a popkultúrára (ugye Darth Vader?), melyek jó része táplálkozott Burroughs műveiből. A rendező Andrew Stanton azonban ezt figyelmen kívül hagyta – mint ahogy azt is, hogy nem csak rajongóknak csinálja filmjét, akik betéve tudják a Mars összes élőlényének nevét – és elkészített egy régimódi, csapongó kalandfilmet, amiben azt se tudjuk, hogy konkrétan mi is a történet tétje.

Elvégre az annyira evidens, hogy John Carter haza akar jutni a Földre, hogy ezt szinte nem is hangsúlyozza a forgatókönyvíróként is közreműködő Stanton. De van itt még házasság elől menekülő, és népe biztonságáért aggódó hercegnő, szigorú, de jószívű törzsfőnök, háttérben ármánykodó „Kojak-szerzetesek” , és ez csak egy töredéke a felvázolt történeti konfliktusoknak. A helyzettel láthatóan a színészek se mindig tudnak mit kezdeni. A címszereplő Taylor Kitsch – az X-Men Kezdetek: Farkas Gambitja – mint múlt századi háborús veterán a hihetőség határát súrolja, és a Marsra kerülése után se sokkal jobb a helyzet, de ez magyarázható a karakter faékegyszerűségével is. Ellenben a hercegnőt alakító Lynn Collins – szintén a mutáns spin-offból – teljesen hiteltelen és röhejes a szerepében, mint királyi-tudós-amazon (még leírni is vicces), arról nem is beszélve, hogy a kémia Kitsch és közte csak nyomokban működik, mindeközben pedig Ciarán Hinds „mit keresek én itt?” arckifejezéssel játssza végig a filmet. Az élőszereplők közül egyedül Mark Strong az, aki nem lóg ki a sorból, most is jól hozza szokásos negatív karakterét (ami álmából felébresztve, kávéja magához vétele előtt is ugyanilyen jól menne). A valóban remekül megvalósított CGI szereplők közül a tarkok egyszerű, de szerethető figurák, a prímet azonban így is egy béka és bulldog szerelemgyerekeként definiálható, gyalogkakukkba oltott kutya viszi. A remek és rengeteg CGI használat ellenére is azonban a látványos akciójelenetek teljesen feszültségmentesek, ráadásul Disney-filmhez képest hol véresek és brutálisak, hol visszafogottak.

A túlzsúfoltság ellenére – vagy éppen ezért – Stantonnak sikerül végig lekötnie a figyelmünket, de Burroughs világát látványosan és semmit mondóan kente fel a vászonra, így filmje olyan lett, mint a filmben is szereplő majomszerű lények. Bitang nagy, látványos, de a végletekig üres. Ahhoz pedig, hogy egy film elvarázsoljon, lényegesen több kell. https://www.youtube.com/watch?v=LQ3Ttrn_r_Y

Oldalak: 1 2