Hiába volt borzasztó fogadtatása az 1995-ös Jumanjinak, Robin Williams Hookjához hasonlóan az is előnyére öregedett, hiszen egy viszonylag nagy közönség szereti az említett filmeket, a magyar tévéadók pedig már-már unásig ismételgetik azokat. Számomra is egy kifejezetten kedves film az eredeti Jumanji, így enyhén szólva is szkeptikus voltam, mikor kiderült, hogy vígjáték formájában folytatják azt. Azonban a Rossz tanár és a Szexvideó rendezője, Jake Kasdan bizonyította, hogy még ő is tud szórakoztató filmet csinálni.
A történet elég ismerősen veszi kezdetét, lévén a Jumanji névre hallgató, rejtélyes társasjátékot újfent megtalálja egy mit sem sejtő fiatal srác, ám a 90-es évek közepén inkább vonzzák a videojátékok, mintsem holmi kézzel faragott játék. Jumanji "szelleme" gondol egyet, majd egy játékkazetta formájában igyekszik "játszatni" magát: sikerrel. Ez azért fontos, mert ugyan a cselekmény hasonlóan indul, a film koncepciója teljes egészében más elődjénél, a két produkció gyakorlatilag csak nevében említhető egy lapon. A Jumanji: Vár a dzsungel nem a játékot hozza el a mi valóságunkba, hanem a nézőt egyenesen abba a titokzatos világba repíti, ahol egykor Alan Parrish is tábort vert. Kasdan egyszersmind egy klasszikus videojáték köntösébe bújtatta a Jumanjit, avagy állította szembe egyre nehezedő szintekkel a film négy főhősét.
Talán nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, a Jumanji: Vár a dzsungel nem a pazarul megírt történetéről lesz híres, lévén az egész nem több mint egy "szerezd vissza a titokzatos valamit, hogy visszaállítsd a békét és hazamehess" klisé, ami a koncepció által valahogy mégis sokkal befogadhatóbbá válik. Itt kezdődnek a meglepetések, ugyanis a Jumanji újragondolása egy komolytalan, ám annál szerethetőbb, néhol kifejezetten szellemes és "nerdy" vígjáték lett, ami a maga kis naiv módján zavarba ejtően aranyos tud lenni. A film humora alapvetően a négy beszippantott fiatal és az avatárjaik közötti kontrasztra épít, ami felszínesebb nem is lehetne, mégis, a poénok sokszor roppant okosan vannak megírva. A videojátékok technikai velejáróit meglepően kreatívan építették bele a cselekménybe, vagy éppen használták magyarázatként néhány ordító logikai bukfencre, ami a Jumanji számos műfajtársában is ott van. Persze, nincs vígjáték, ahol ne csúsznának be gyengén megírt szituációk, és a Jumanji sem alkotja újra a műfajt, de az összhatás nagyon klappol, egészen az utolsó félóráig. Erről majd később.
Ha valaki ránéz a Jumanji castingjára, akkor nagy valószínűséggel körvonalazódni fog előtte, hogy mégis milyen hangulatú produkcióra számítson. Mindenki azt hozza, amihez a legjobban ért, mindenesetre nevesítsük a szóban forgó színészeket, elvégre a film szinte mindent a jellemkomikumra tesz fel. Dwayne Johnson továbbra is borzasztóan karakteres és marha izmos, ám érzékenyebb oldalát is megmutatja, míg Kevin Hart a maga hiperaktív módján szüntelen zrikálja, ez pedig konstans mosolyt csalt az arcomra. Jack Blacket vagy imádják az emberek, vagy teljes szívükből gyűlölik, ő viszont maradna sajátos szerepeinél, hiszen testében női lélek lakozik, ami abban a jelenetben éri el csúcspontját, ahol Johnsonnal és Harttal együtt próbálja meg elsajátítani az állva vizelés fortélyait. Eközben Karen Gillan továbbra sem tud mit csinálni erős jellemével, a Jumanjiban is inkább magát játssza, azt is úgy, hogy inkább a többiek játékához asszisztál, a film egyik legjobban sikerült pár perce így is az ő nevéhez fűződik. Összességében remekül működnek együtt a srácok, szerepeik remekül lettek kiegyensúlyozva, a poénok jól működnek, a koncepció egész érdekes. A film harmadik harmadára a Jumanji gyermeki ártatlansága és naivitással átitatott butácska hangvétele fizikailag válik fárasztóvá.
Említettem, hogy az új Jumanji egész ügyesen bánik a videojátékok sajátosságainak filmvászonra való átültetésével, viszont még így is sokkal többre lett volna szükség ahhoz, hogy a film végig érdekes maradjon. Megkockáztatom, a karakterek közti kémia és humorfaktor végig ugyanabban a minőségben pörög, a Jumanji: Vár a dzsungel főcselekménye mégis annyira fantáziátlan, hogy az utolsó harminc percet már igencsak nagy türelemmel kellett tolerálnom. Az első rész során csak közvetetten megismert dzsungel megvalósítása is csalódásként ért, a film egész képi világa nagyon élénk, már-már rikítóan színes, az egész setting túlontúl sterilnek hat. Feltételezem, ez tudatos rendezői döntés volt, a környezet maga mégis lehangolóan ingerszegény hatást kelt, rövid időn belül. A Jumanji maga pedig olyan, mint az az ismerősünk, aki csak és kizárólag nyájas hangsúlyban képes kommunikálni, ami eleinte ugyan tök cuki, de másfél óra után azért marha idegesítővé válik. Ez történt Kasdan filmjével is: szellemes, vicces, aranyos, meg úgy általában egy kellemes szórakozás, de ebben nincs kétórányi tartalom, ami sajnos ott hagyta a számban azt a bizonyos kesernyés ízt.
A Jumanji: Vár a dzsungel nem reformálja meg a vígjátékok zsánerét, ám még így is az elmúlt évek egyik leghumorosabb, egyben meglehetősen szerethető alkotása. Arra viszont senki ne számítson, hogy az első részt a címen és egy-két elég semmilyen utaláson kívül szellemileg is folytatja ez a film. Bevallom, így utólag talán jobb is, hogy az új Jumanji alcímet kapott számozás helyett, mivel végeredményében egy kellemes kikapcsolódásról beszélünk.