A Clive Barker műve alapján készült Kampókéz franchise a '90-es évek elején indult és három részt élt meg, melyek közül egyedül az 1992-es első mondható klasszikusnak a műfajban. A legújabb felvonás is az előd folytatása, a második és harmadik filmet teljesen figyelmen kívül hagyva. De vajon volt-e értelme feléleszteni az elfeledett városi legendát, szűk 30 év után?
Anthony (Yahya Abdul-Mateen II) festőként dolgozik és boldogan él tárlatvezető barátnőjével. Hogy ihletet szerezzen, ellátogat a kétes hírnevű Cabrini - Green negyedbe. A lepusztult környezet azonban valami sokkal borzalmasabb dolgot is rejteget: Kampókéz legendáját. Anthony a téma megszállottja lesz és a várost ezzel egyidejűleg szörnyű gyilkosságok rázzák meg.
Mielőtt a sorozat legfrissebb darabjáról lenne szó, muszáj kitérni az alapanyagra. Kampókéz legendájától nem áll messze az afroamerikaiak szenvedését bemutató globális probléma, melyet egy városi rémtörténetre vetítenek ki, afféle metafora gyanánt. Az 1992-es filmben ezt ízlésesen tálalták és elsősorban a történet eredetét kutatták, egy az őrületre, paranoiára építő neogótikus horror köntösben. Nem akart slasher lenni, amit sokan nehezményeztek, ám pont ez emelte ki az átlagból.
A 2021-es alkotásban nincs meg ez a fajta tudatos koncepció, egyszerre akar műfaji film és társadalomkritikus fricska lenni, sajnos sikertelenül. Nia DaCosta rendező mintha mindent bele akarna sűríteni a munkájába, csak éppen azt nem tudja, hogyan tegye. Pedig az írói stábban a segítségére volt az a Jordan Peele, akinek többek közt a Tűnt el-t is köszönhetjük. Elsősorban az üzenetében köszön vissza az ő stílusa, de sokkal direktebben beszél, mintsem arra szükség lenne.
Ahogy említettem, az előd cseppet sem szájbarágósan, finom érzékkel ragadta meg a fekete kultúra tragédiáját, sajnos napjainkban ez nem így történik. Előkerül a fehér felsőbbrendűség témája, illetve a főként Amerikában aktuális rendőri brutalitás kérdésköre. Vitathatatlanul fontos dolgok ezek, de aktuálpolitikát úgy is lehet vegyíteni a horrorral, hogy az belesimuljon a sztoriba. Itt ellenben mintha sértett tinédzserek nyavalyognának, miközben a saját bőrükön soha nem tapasztalták meg a tényleges elnyomást.
DaCostának azért időnként eszébe jut, hogy ez egy Kampókéz mozi, így kellene néhány olyan jelenet, amiben a tükör előtt ötször kimondják a címszereplő nevét, hogy aztán pár kaszabolás és fröccsenés kíséretében elhalálozzon pár jelentéktelen szereplő. Külön ironikus, hogy Anthony karakterével mennyire nem tudtak mit kezdeni. Aki látta az első részt, az tudja, hogy kicsoda ő valójában, kilétét mégis olyan fordulatnak állítják be, mintha az teljesen más megvilágításba helyezné a történteket. Maga Kampókéz karaktere viszont valóban másmilyen lett. Sokkal kevésbé misztikus, sőt a film végére már nyugodtan nevezhetjük igazságosztónak, ami egyenesen röhejesnek hatott. Apropó röhej. Hősünket megcsípi egy méh, amitől egy idő után kvázi foszlásnak indulnak a testrészei, ő mégsem megy orvoshoz, barátnője sem teszi szóvá az egyre nagyobb elváltozást, pedig igen feltűnő a "seb". A záróakkordban felfedett motiváció szolgálhatna némi magyarázattal a miértekre, de ez a megoldás is inkább érződik légből kapottnak, mintsem megalapozottnak.
Részleteiben akadnak pozitívumai DaCosta alkotásának, a nyitány tükrös megoldásai, a hangulatos zene, a maszkok és a múltat megidéző árnyjátékok remekül működnek, de minden erényre jut legalább két hátrány. A kibontatlan, felesleges mellékszálaktól kezdve, a megmagyarázatlan és következetlen elemeken át, a rosszul felhasznált arányokig. Horrornak bár véres, de cseppet sem ijesztő, társadalomkritikának túl szájbarágós és felszínes, karakterdrámának nem elég mély. Ezért kár volt feléleszteni egy legendát, de talán annyi hozadéka lesz, hogy a tinik éjszakánként megint játszhatnak a tükör előtt. Az sanszosan szórakoztatóbb élmény, mint a 2021-es Kampókéz.
