Bár a 2019-es Kedvencek temetője remake-től mi sem dobtuk el az agyunkat, az egyszeri megtekintés kritériumait egész ügyesen teljesítette. A COVID előtt pedig olyan számokat produkált a mozikban a film, hogy a Paramount fejesei joggal gondolhatták úgy, hogy ennyiben azért nem kéne hagyni Stephen King egyik leghíresebb történetének újrafelfedezését.
Azonban annak ismeretében, hogy az 1992-es folytatás milyen csúnyán elhasalt, úgy döntöttek, hogy ezúttal előzménysztorival tágítják a Kedvencek temetője univerzumát, és ebből született a Paramount+-on debütáló Vérvonalak.
1969-ben a fiatal Jud Crandall (Jackson White) végérvényesen maga mögött akarja hagyni szülővárosát, Ludlow-t, a szerelmével, Normával (Natalie Alyn Lind). Azonban a városhatárnál furcsa balesetet szenvednek: egy madár száll bele a szélvédőjükbe, és amikor lecsekkolják, észreveszik, hogy a Baterman család kutyája egyedül kóborol a főúton.
Jószándéktól vezérelve visszakísérik az elkóborolt jószágot a családhoz, ám hálálkodás helyett csak egy mufurc családapa, Bill (David Duchovny) és egy teljesen elvarázsolt Timmy (Jack Mulhern) barátságtalan megszólalásait és viselkedését kapják. Jud bűntudattól vezérelve próbálja rendbe tenni gyerekkori barátságát Timmyvel, ami elindítja őt egy úton, ami Ludlow városának legsötétebb titkaihoz vezeti őt és barátait.
Az in medias res nyitásokat lehet szeretni vagy nem szeretni, a Vérvonalak pedig tökéletesen mutatja be, hogy lehet azt pocsékul csinálni. A 2019-es Kedvencek temetője ugyanis előbb a karakterek megismertetésével éri el, hogy tudjunk szurkolni, izgulni a Creed családért, hogy közben szép fokozatosan merüljünk el a rejtélyben és a félelemben. A Vérvonalaknál azonban nincsen semmi felvezetés, rögtön a már jól ismert temetőben találjuk magunkat, ahol Duchovny karaktere szentségtelen módon próbál a gyászán enyhíteni.
Mint később kiderül, olyan eszközhöz folyamodik, amit a középkorú vagy annál idősebb helyi lakosok mind ismernek, és annak alkalmazását elődeik intelmei alapján próbálnák elkerülni. Ezzel az alaphelyzettel pedig a Vérvonalak egy olyan gödröt ás magának, amiből nem is tud kikászálódni a másfél órás játékidő során. Nyilván nem az az elvárás, hogy ismét fokozatosan ismerjük meg a temető működését, ám ha a fiatalokon kívül mindenki tudja, mire képes ez a hely, akkor miért nem őrzik jobban ezt a területet?
A Vérvonalak az az előzményfilm lett, ami a világbővítés oltárán feláldoz minden karakterlogikát és karakterépítést. Nagyon gyorsan egyértelművé válik, hogy csupán a központi rejtélyről akarják jobban lerántani a leplet, és az kevésbé volt fontos a készítőknek, hogy a 2019-es filmben még élő szereplőt, Judot domborítsák ki - annak ellenére sem, hogy papíron ő a főszereplője a Vérvonalaknak. Ezt az abszolút hanyag forgatókönyvírást remekül példázza, milyen erőltetett módon vannak ráncigálva a karakterek egyik pontból a másikba, és hogy a tetteik mögött meghúzódó hiteles motivációt nagyítóval kell keresnie a nézőnek.
Ezek a fentiek egy érdektelen cselekményben fulladnak ki, amit viszont lehetett volna kompenzálni egy értelmes, és horrornak megfelelő hangulatteremtéssel. Sajnos azonban aki ijedezni szeretne, az sem fogja megtalálni a számításait a Vérvonalakban. A lényegi történéseknél rendre vágásokat kapunk, a gonosz által megszállt karakterek színészi játéka pedig hagy kivetnivalót maga után. Ám legalább megismertük Ludlow alapításának körülményeit, ami viszont ismét csak felveti a kérdést: mégis milyen józan gondolkodású ember akarna egy ilyen helyen várost alapítani?
Míg a 2019-es Kedvencek temetője egyszeri szórakozásként akár még ajánlható is volt, addig a Vérvonalak sajnos lemásolta az 1992-es Kedvencek temetője II teljesítményét, azaz csapnivaló lett. Remélhetőleg a kritikai visszhang eljut a készítőkig, és amennyiben tényleg további fejezetekkel terveznek King eme univerzumában, azt már átgondoltabban és koherensebben teszik meg. No meg az sem ártana, hogy ha már horrorról van szó, akkor legalább az ijesztegetésben nyújtson valami emlékezeteset.
