Greta Gerwig jelenleg talán a legünnepeltebb, s legtehetségesebbnek kikiáltott női rendező. Eddig többnyire kisebb, független filmekkel bizonyított, a Kisasszonyokkal azonban az eddigi leggrandiózusabb művét tehette le az asztalra.
A történet a March családra, azon belül is a négy lánygyermekre fókuszál. Mindegyikük másban tehetséges, Jo (Saoirse Ronan) az írás megszállottja, Beth (Eliza Scanlen) a zene szerelmese, Amy (Florence Pugh) a festészetben jeleskedik, Meg (Emma Watson) pedig színésznőként tűnik ki. Négyük sorsát követjük nyomon szerelemben, bánatban, boldogságban.
Gerwig egyfelől hálás témához nyúlt, ugyanis Hollywoodban a csapból is a pc kultúra folyik, melybe tökéletesen illik legújabb alkotása. Adta volna magát egy erőteljes, hangos feminista látlelet, de a direktor szerencsére jóval profibb annál, mintsem közhelyekbe és sárdobálásba sodorja magát (rád nézek Fekete karácsony). Ugyanakkor nem egyszerű újat mondani egy olyan műről, aminek a legrégebbi mozgóképes változata több mint 100 (!!!) éves, illetve az egyik legtöbbször adaptált regény a filmtörténelemben. Ha innovációnak nem is lehetünk tanúi, az vitathatatlan, hogy ennyire igényes formában nem sokszor láthattuk viszont Louisa May Alcott írását.
Történetről nehéz beszélni, mert ahogy fentebb említettem, a March család lányainak életét látjuk. Teljesen hétköznapi, emberi, vagyis főleg női sorsok, a 19. században. Itt léphetett volna tévútra Gerwig, ha erőszakosan nyomná le az ember torkán a konklúziót. Noha időnként felemeli a hangját, abszolút nem tolakodóan teszi, ami önmagában is becsülendő. Egy olyan korban, ahol az emberek főleg végletekben tudnak gondolkodni, s könnyen ítélkeznek égető szükség van olyan alkotókra, akik ilyen finom eszközökkel képesek tartalmas, aktuális mondanivalót közölni.
A Kisasszonyok legfőbb erénye, hogy szívmelengető nézni. A cselekmény bájosan andalog, miközben együtt nevetünk a lányokkal, s ha kell, együtt nézünk szembe a konfliktusokkal. A direktor által kreált elragadó atmoszféra gondoskodik róla, hogy a néző effektíve a család részének érezze magát, ami önmagában is baromi jó érzés. Pedig nem földre szállt angyalokról van szó, mindenkinek megvan a maga hibája, de képesek vagyunk elfogadni őket. A testvérek közül Jo és Amy a legkidolgozottabbak, egyben a legérdekesebb jellemek. Ez köszönhető a hozzájuk fűzhető szerelmi háromszögnek, melyben a szomszéd fiú, Laurie (Timothée Chalamet) a harmadik fél. A romantikus szálon sincsenek hatásvadász nagyjelenetek, pont annyira árnyalják hármójuk kapcsolatát, amennyire a sztori megkívánja. Az utolsó harmadra előtérbe kerül a dráma, egy családi tragédia, illetve Jo önkereső kálváriája jóvoltából. Ez utóbbinak csúcspontja, a folyamatosan függetlenségéért küzdő Jo kifakadása, melyben tökéletesen összefoglalja a fájdalmát. Borzasztóan igazi és átélhető jelenet, le a kalappal előtte. A színészek egytől egyig zseniálisak, de muszáj kiemelni a Ronan-Pugh-Chalamet triót. Ők a film szíve és lelke, megvan köztük a kémia, ugyanakkor különálló alakításként nézve is hibátlanok.
A Kisasszonyokra rá lehet sütni az Oscarra gyúrt kosztümös mozi közhelyet, mely lényegében helytálló, de nem tudtam felróni negatívumként. Mégpedig azért nem, mert az embernek szüksége van az efféle alkotásokra. Bár hiányzott az érzelmi katarzis, illetve a fajsúlyosabb dráma, ahogy Gerwig melengeti a lelkünket, az piszok felemelő. Egy végtelenül kedves és magával ragadóan szép film ez, ami után kicsit mindenki elgondolkodhat, hogy miként lehet jobb ember.
