Tavaly szerencsére igen sok színvonalas horror látott napvilágot, idén egyelőre csak a Saint Maud tartozik az elitbe. A Kísértő múltban is benne volt a potenciál, végül két szék közt a pad alá esett.
Catherine (Amanda Seyfried) elköltözik a nagyvárosból, miután férje állást kapott egy vidéki magánegyetemen. Kislányukkal együtt az új hely felé veszik az irányt, vásárolnak egy szép házat, a nőnek azonban olyan érzése van, hogy a falak közt szellemek kísértenek.
Ezzel a koncepcióval valószínűleg senki érdeklődését nem kelti fel a film, nem véletlenül. A "család új házba költözik, ahol szellemek vannak" felütés végletekig lerágott csont, ám a Kísértő múlt szerencsére messze nem ebbe a kategóriába tartozik. Olyannyira nem, hogy horrornak is erős túlzás lenne titulálni. A célközönség javát itt el is vesztették, ugyanis a marketing azt szerette volna elhitetni velünk, hogy egy kísértethistóriában lesz részünk. A nézők nagy része átverve fogja érezni magát, mert ijedezni itt nemigen fogunk. Persze megvannak az elsuhanó árnyak, sötét alakok a háttérben, de szó nincs róla, hogy a szemünk elé kéne kapni a kezünk.
Tény, hogy a zsánerben rengeteg olyan alkotás található, ami jump scare-ek nélkül is félelmetes élmény, főleg az atmoszféra miatt. Jelen esetben egyfajta gótikus horror hangulatra igyekeznek építeni, mégsem akar működni a dolog. Ennek ellenére kifejezetten kreatív módon kezelik a spiritualitást a filmben. A szellemeket alapvetően jó szándékú, ártalmatlan lényekként írják le, az ártó túlvilági lények pedig csak akkor jöhetnek át, ha egy hasonlóan romlott jellem várja őket a mi oldalunkon. Az ötletben van potenciál, de sokkal mélyebben belemehettek volna a témába.
A Kísértő múlt ehelyett felesleges mellékszálakra fecsérli az időt, melyeknek van funkciójuk, de sokkal kevesebb időhúzással is világossá válna, hogy mire megy ki a játék. A két órás játékidő így indokolatlanul elnyújtottnak érződik, s bár nem untam, hazudnék ha azt mondanám, hogy maradandó élménnyel gazdagodtam. Az utolsó harmadra szinte teljesen elveszik a kontroll, a cselekmény össze-vissza csapong és háborgó tengerként hullámzik a jelenetek minősége. Döntések, összefüggések, következetlenségek mellett sok a vakfolt, melyek zavaróan sótlanná teszik az összképet.
Ami miatt mégis különösen bosszantó alkotásról van szó, az a kihagyott lehetőségek tárházában mutatkozik meg. Lehetett volna egy nyomasztó utazás, egy sötét lélektani dráma, ha nem akart volna ennyire sok dologba belenyúlni. Így sem tragikus a végeredmény, számos helyen kifejezetten tetszett a másféle perspektíva, a két főszereplő közti őrlődés, illetve a toxikus kapcsolatok spirituális szintre való emelése. A kaotikus finálé után mégis csak egy hanyag "mehh" nyögésre futotta.
A sablonos szinopszis után kellemes meglepetésként ért, hogy mer más lenni a Kísértő múlt, sőt van, hogy elkapja a fonalat, elvégre kevés olyan alkotást láthattunk, ahol a családon belüli erőszak viszontagságait efféle köntösbe bújtatják. Frusztráló, hogy a cselekmény szétesik, sok a felszínes mellékszál, valamint nincs meg a megfelelő kontraszt horror és dráma közt. A potenciál és a lehetőség adott volt, kár, hogy ezzel valószínűleg egyik zsáner rajongói se lesznek maradéktalanul elégedettek.
