Remek kritikai visszhang és fesztiválsikerek övezték Rose Glass bemutatkozó rendezését. A Saint Maud a pszichológiai horror vonalat követi, talán a Babadook és A boszorkány stílusa áll hozzá legközelebb, mégis megvan az egyedi felhangja, ami egy bizarr utazásra invitál.
Maud (Morfydd Clark) nővérként dolgozik, ám egy munkahelyi trauma miatt váltania kell. A fiatal lány megtér Istenhez, és házi ápolónőként igyekszik jót cselekedni. Az egykoron népszerű táncos, koreográfus, Amanda (Jennifer Ehle) rákos és ellátásra szorul. Hősünknek pont kapóra jön a lehetőség, így eltervezi, hogy megújult énje bizonyításaként megmenti a haldokló nő lelkét.
A Saint Maud egyértelműen a vallási, spirituális, illetve pszichológiai horrorok táborát erősíti, koncepciója nem a legegyedibb, ám Glass módszerei autentikussá varázsolják a cselekményt. Az író, rendezőnek esze ágában sincs a néző szájába rágni a mondanivalót, apróbb utalásokkal, szimbólumokkal operál, de tényleges magyarázatot nem ad.
A nyitányból kiderül, hogy Maud a múltjának foglya, képtelen feldolgozni a megtörténteket és Istenben keresi a menedéket. Sajátos hittel és az ezzel járó szabályrendszerrel bír. Úgy beszél a mindenhatóval, mintha egy haverja lenne, tiszteletteljes, ugyanakkor számos kérdése van és próbál értelmet keresni a létezésben. Ösztönösen igyekszik jót tenni, hogy érezze az Úr jelenlétét. Ez egy afféle orgazmus közeli állapotot idéz elő nála, ám ha valami nem az eltervezettek szerint történik, az baljós dolgokat eredményez. Dogmatikus világszemlélete hajlamos veszélybe sodorni, ő mégis szentül hisz a megváltásban. Glass a főszereplő szemén keresztül láttatja az eseményeket, az pedig egyből leszűrhető, hogy Mauddal nincs minden rendben. Nem tudunk vele azonosulni, mégis szeretnénk, ha normális élete lenne, mert egy alapvetően jó szándékú, bájos lány. A direktor perspektívájának legnagyobb bravúrja egyértelműen a valóság és a víziók összemosása. Maud tényleg áldott lény, aki Istennel kommunikál, hogy az üzenetét közvetítse, vagy az őrület határán táncoló bigott fanatikus? Érdekes témák kerülnek terítékre, a bűn és bűnhődés lélektanától kezdve, a hit különféle hatásain át, önmagunk kereséséig.
Glass az első harmadban Maud és Amanda kapcsolatára koncentrál, az elveszett lélek megmentésére, majd a főhős megingása miatti kételyek kapnak szárnyra, hogy aztán érkezzen a reveláció. Hiába tudjuk, vagy akarjuk tudni az igazságot, a zárásig rendre megingunk a címszereplő állapotával kapcsolatban. A rendező ügyes érzékkel képes kételyeket ébreszteni, a fiatal lánnyal egyetemben mi magunk sem tudjuk, hogy egy felsőbb hatalom munkálkodik, vagy egy elme szétbomlásának vagyunk tanúi. Eme kettősségből fakadó misztikum öleli körbe a filmet, de az utolsó képkocka határozottan igazolja azt, amit szinte végig sejteni lehetett.
Morfydd Clark eddig főleg mellékszerepekben tűnt fel, de bizonyította, hogy el tud vinni a hátán egy filmet. Elképesztően hiteles, egyszerre képes negédes, fenyegető és kínosan bárgyú lenni. Jennifer Ehle méltó partnere, lubickol a szerepében, de Clark a mű gerince és uralja a képernyőt.
Ezek alapján kikövetkeztethető, hogy a Saint Maud nem kommersz horror, sőt klasszikus zsánerelemeket csak az utolsó harmadban fedezni fel benne. Elsősorban egy komor és nyomasztó belső utazás. A megszállottságról, megtört lelkekről, a szenvedés, megváltás sötét bugyrairól szól, s ettől a zavarba ejtő intimitástól kúszik a bőrünk alá, hogy ijesztő elemek nélkül legyen képes borzongásban részesíti minket.
