A horror egyszerre könnyű és nehéz műfaj. Könnyű, mert szinte bárki tud csinálni alacsony költségvetésből valami véres és/vagy ijesztgetős mókát, ugyanakkor nehéz, mert maradandót alkotni a műfajban ma már embert próbáló feladat. Nos, Roberto De Feo és Paolo Strippoli a könnyebb utat választották, s noha művükben volt potenciál, nem nagyon tudtak mihez kezdeni vele.
A sofőrrel együtt öt idegen útnak indul egy telekocsival Olaszországban, majd balesetet szenvednek. Miután magukhoz térnek, egy mező közepén találják magukat, ahol egy furcsa ház áll. Ez még hagyján, de bizarr szimbólumokra lesznek figyelmesek és megjelenik néhány nem túl bizalomgerjesztő maszkos idegen is.
A szinopszisból ki lehet következtetni, hogy itt bizony szemernyi egyediség sem szorult a sztoriba, ezt a formulát mindenki ismeri, aki látott már legalább két horrort. Ennek értelmében a cselekmény első fele borzasztó érdektelen. Egyedül az tartja bennünk a lelket, hogy kíváncsiak vagyunk, ezúttal mi áll a háttérben. A karakterek szintén nem túl szimpatikusak, mindenki elmondja a saját kis történetét, problémáját, jellemükben semmi emlékezetes nincs, a megszokott panelekből építik fel őket, de úgyis tudjuk, hogy az áldozatok kategóriájába esnek.
Az erdőben kóborlásnak, az ismeretlentől való félelemnek megvan a maga misztikuma, kár, hogy nem sikerült kicsit érdekesebb köntösbe csomagolni. Aztán az utolsó harmadban lehull a lepel, felfedik a kártyákat és egy csavarral teljesen más megvilágításba helyezik a látottakat. Nem tagadom, ez frappáns húzásnak bizonyult és az addigi ásítozós állapotomat hamar felváltotta az izgatottság. Végre történt valami érdekes, ám az örömöm nem tartott sokáig. Olyan, mintha a rendezőpárosnak lett volna egy kreatív ötlete, de nem tudták, hogy mit hozzanak ki belőle, ezért összelopkodtak egy rakás dolgot a műfaj jobb darabjaiból és hadd szóljon.
Akad itt egy kis Halálos kitérő, némi Silent Hill, megszórva a Fehér éjszakákkal, végül az egészet nyakon öntve a Ház az erdő mélyén szellemiségével. Ez így még jól is hangozhatna, de az elegy összegyúrása céltalannak hat, még ha szerencsére vannak emlékezetesebb pillanatok is. A probléma az, hogy próbálják öniróniával oldani az összképet, de közben annyira komolyan veteti magát, hogy erre sajnos esély sincs. Nem sikerült jól megosztani az arányokat, a fordulat pedig önmagában nem elég. A stáblista közbeni jelenet erre remek példa, ami önmagában egy abszolút vicces és hatásos fricska, ám ebben a formában semmi értelme nincs azon kívül, hogy egy poénos geg.
A Közönséges horrorsztori címe nem árul zsákbamacskát, más kérdés, hogy az alkotóknak mi volt ezzel a céljuk? A mindenből kicsit attitűd csak egy két szék közt a pad alá katyvaszt eredményez, aminek megvannak a hatásos pillanatai, szimplán az egésznek nincs értelme. Slashernek nem elég brutális (néhány "fincsibb" jelenetet leszámítva), szektás filmnek nem elég misztikus és nyomasztó, önreflexív paródiáknak pedig túl komolyan veszi magát. Nem nézhetetlen, de inkább egy érdekes próbálkozás, mintsem maradandó élmény.
