A Little Fish egy 2018-as Black List listás forgatókönyv, amelyet az a Mattson Tomlin jegyezhet magának, aki a közelgő Batman filmben is írói kredittel büszkélkedhet. A rendező Chad Hartigan 2019-ben kezdhette meg a munkálatokat, ám sajnos a 2020 áprilisára tervezett fesztivál bemutatónak végül, ahogy oly sok más premiernek is, betett a koronavírus. A film végül 2021 februárjának elején került bemutatásra abban a néhány moziban, amik jelenleg nyitva tarthatnak.

A Blacklist oldalán kiemelkedő reakciókat és értékeléseket kapó forgatókönyv ígéretes alapanyaggal kecsegtetett, a történet felütése ugyanis eléggé hajaz az Egy makulátlan elme örök ragyogása című kultklasszikusra. Ráadásul a főszereplő fiatal házaspárt alakító Olivia Cooke (Bates Motel, Ready Player One) és Jack O'Connell (Skins, Seberg) is remek választásnak tűntek, szinte minden adott volt ahhoz, hogy egy eredeti, különleges romantikus drámát kapjunk kézhez. Sajnos azonban a megvalósítás és a végeredmény elmaradt a várakozásainktól és egy eléggé közepes drámát kaptunk a kezünkhöz.

Kezdjük az alapfelállással: egy új, ismeretlen vírus kihat az emberek emlékezetére és számtalan egyén kezd el elfelejteni dolgokat. Először csak apró részleteket, aztán már a mindennapi életükre is hatással lévő információkat (például, hogy az utca melyik házában is laknak pontosan), végül pedig olyan, lényük alapját képező emlékeket - mint például, hogy kik is ők valójában, ki a párjuk. A főszereplő páros, Emma (Cooke) és Jude (O'Connell) kapcsolata is ettől kezd el szenvedni, mikor is a férfi az első jeleit mutatja a betegségnek. Persze felüti a fejét egy lehetséges gyógymód is, amit akár otthon is elvégezhetnek a bátrabbak és bevállalósabbak, de ez sem garantál egyelőre biztos felépülést a kórból.

A film narratívája szeret ugrálni a különböző idősíkok között, szóval az emlékezés és párkapcsolat aspektusain túl ebben is eléggé hasonlít a 2004-es Egy makulátlan elme örök ragyogására. A film első fele emiatt erősebb is, ahogy a Mementóhoz hasonlóan a főszereplő pároson keresztül próbáljuk mi is nézőként megismerni és összepakolni Emma és Jude életét a közös emlékfoszlányaik alapján.

A probléma inkább a film második felében jelentkezik, mikor is a cselekmény elkezdi vonszolni magát és kiütközik az a gyermekbetegsége, ami több rövidfilm adaptációjánál is előfordult már: miszerint egyszerűen az ötletben nem volt egy másfél-két órás filmre elegendő alapanyag. Sőt, ez még talán így, ilyen formában nem is a teljes igazság: valójában inkább a készítők nem kezdtek vele érdemben eleget. Maximum az utolsó öt percben, de az a lezárás a klasszikus "nyúl a kalapból" húzás volt - nem kiérdemelt és üresen hatásvadász.

A gyógymód/nem gyógymód kérdéskör feleslegesen túl van húzva, a főszereplő páros ugyanazokat a köröket futja le többször is, a világ, vagyis más karakterek megismerésével pedig szintén kevés érdemi időt töltünk. Jude zenész barátja, valamint a szóban forgó srác párjának tragédiája persze mindenképp árnyalja ezt és a film egyik legerősebb érzelmi vonala (ami tekintve, hogy ők puszta mellékkarakterek, felvetnek más kérdéseket…) is hozzájuk köthető. Viszont velük kapcsolatban is azt éreztem, hogy a film végére leragadtunk náluk és ugyanazokat a rigmusokat üti a narratíva, amit már háromnegyed órával korábban is megismertetett velünk. Mások életébe pedig nem kapunk betekintést.

"Jó-jó, de miért kellene mások életébe betekintés, ha ott a főszereplő páros drámája?" - kérdezhetné bárki teljesen jogosan a soraimat olvasva. Nos, azért, mert ahogy a koncepció és a cselekmény, úgy a főhősök szintjén sem aknázza ki a lehetőségeit a Little Fish. Korábbi munkájukat látva véleményem szerint Jack O'Connell és Olivia Cooke is sokkalta többre képesek ennél, hiába is remekelnek mindketten a szerepükben - egyszerűen Emma és Jude karakterei, valamint a köztük megírt interakciók nem elég érdekesek vagy mélyek ahhoz, hogy a dráma igazán dráma, az alakítások pedig feledhetetlenek legyenek.

Kissé nehezen is vettem rá magam a kritika megírására, ugyanis a legelső gondolatom a stáblista alatt a "szegény ember Eternal Sunshine-ja" volt. Volt egy érdekes alapkoncepció, ami a jelenlegi vírushelyzetben kifejezetten nagyot tudott volna ütni - viszont ez a high-concept ötlet sajnos tényleg megmaradt az "alapkoncepció" szintjén és megannyi potenciál maradt kiaknázatlanul a száz perces játékidő végére. Egy próbát megérhet, technikailag egy igényesen elkészített film, de kétlem, hogy pár hónap múlva még bárki is emlékezni fog rá - ami a film központi motívumait tekintve egy óriási öngól. Ha szeretnénk az emlékezés és az emlékek témakörét alaposabban körüljárni, főleg párkapcsolatok szintjén, akkor a pár hónappal ezelőtt debütált A Bly-udvarház szellemét sokkalta hamarabb ajánlanám a témában.