Bizonyos szempontból mulatságos, hogy az X-Men-franchise esetében mindig a harmadik rész minősége az, ami elüt az előzőkétől. Míg Az ellenállás végét és az Apokalipszist nem igazán zárta a szívébe a közönség két-két remek epizód után, addig az adamantiumbetyár harmadik (és egyben utolsó) különálló kalandjánál a megelőző fejezetek nem kevés óvatosságra intették a rajongókat. Aggódni felesleges volt, ugyanis a Logan bitang erősre sikeredett!
Az előzmények fényében könnyedén lehetett volna ez blama is. A Kezdeteket már a koncepciója is feleslegessé tette (és ha még csak ennyi baj lett volna vele), a Farkas pedig hiába volt bensőségesebb, az ambíciói áldozatává vált. Az utóbbit rendező James Mangold azonban mindig is igényes filmesnek számított és a Farkas líraiságát megsokszorozva kedvenc mutánsunkat egy véres és nyers neo-westernbe helyezte, miközben szépen felülemelkedett a szuperhősfilmek szabályain. A zsáner egyik legfőbb hibája - pláne ebben a nagy univerzumépítésben - hogy a kalandok tétnélkülivé váltak: egy-egy városmegmentésnek nincs súlya, ha a hősért nem lehet izgulni, ne adja Isten, a tetejébe még sebezhetetlen is, vagy tudjuk, hogy még legalább három filmre szóló szerződése van a színésznek.
A Logan egyik legfőbb bravúrja, hogy miközben a nagy ívű, grandiózus akciókat mellőzi, pont a lényegében halhatatlan Farkast teszi halandóvá. Ezzel előzőleg Mangoldék már eljátszottak, de ott egy kényszerű probléma volt, amit meg kellett oldani, míg jelen esetben egy sokkalta hétköznapibb és prózaibb oka van mindennek: az elmúlás. Logannek éppúgy el kell viselnie a múlt terheit, a veszteségeket, amelyek érték és még mindig a lelkét nyomják, mint lassuló regenerálódását, vagy beakadó karmait, nem is beszélve a szintén saját képességei által felemésztett Xavier professzort. Aztán az útjába akad egy hozzá hasonlatos kislány, aki a puszta jelenlétével kirángatja az alkohollal, kényszerű fuvarozásokkal tarkított apátiából és elszabadul a pokol.
Ez a pokol pedig vérrel, testrészekkel és fájdalmas karakterdrámákkal van kikövezve. Itt minden lövésnek, ütésnek vagy vágásnak súlya van, ahol nem írják felül egy kényszerű fordulattal a karakterek halálát. A Logan kapcsán pedig éppen ezen kendőzetlenség kapcsán előbb jutnak eszünkbe olyan western klasszikusok, mint a Nincs bocsánat, A félszemű - vagy ha már Mangoldnál tartunk, a Börtönvonat Yumába - a sci-fik közül pedig Az ember gyermeke, mint a színes ruhákban ugrándozó szuperhősök, amit a film hol nyíltan, hol burkoltan meg is jegyez.
De nem csupán a főhősért, hanem úgy zusammen a szereplőkért is lehet izgulni (van is miért), akik érző, esendő karakterek. A korábbi két epizód egyik legnagyobb rákfenéje pont az volt, hogy a készítők annyira Loganre koncentráltak, hogy érdemben elfelejtették a többi karaktert megírni, valamire való, életszagú párbeszédeket, konfliktusokat köréjük emelni, ami már a kezdetektől jellemző az X-Men szériára. Szerencsére mindez a múlté, és a dialógok hol frappánsak, hol pedig zsigerig hatolnak, nagyszerű színészek tolmácsolásában. Patrick Stewart megkeseredett, de egyben megváltásra ácsingózó Xavierje a karakter eddig nem látott mélységeibe enged betekintést, Stephen Merchant Calibanja is remek, csak sajnálatosan nem jut neki elég tér a nyitány után, Boyd Holbrook pedig egy igazi ütnivaló szemétláda és Dafke Keen dacos tekintete is többet mond ezer szónál. Azonban mindez nem működne Hugh Jackman nélkül, aki az elmúlt 17 évben folyamatosan együtt élt és lélegzett a karakterrel, akármilyen film is vette körül. A Fogságbant követően pedig ismét bizonyítja, hogy nagybetűs színész: Logan sebzett lelkét, bestiális természetét, magányát, komótosságát vagy éppen halálvágyát a legapróbb rezdülésekig ismeri és adja vissza, ezzel a karaktert (és önmagát is) a legnagyobbak közé emelve.
A Logan komótosan, ráérősen mesél (a bő két órát érezni fogjuk), nem rohan egyik akciótól a másikig, amikor pedig elindul a haddelhadd, akkor kegyetlen és kíméletlen, de sohasem tolja túl. A széria kusza idővonalával persze Mangoldék se tudtak - vagy akartak - mit kezdeni, így ha nagyon akarjuk belehelyezhetjük Az eljövendő múlt napjai által újraírt kánonba, de ha nem, akkor teljesen különálló moziként is tekinthetünk rá, ugyanúgy működik, de a néha felbukkanó önreflexió (a zsánerre, a westernre, vagy a szériára magára) igazán csak az előzmények ismeretében tud érzelmi többletet adni. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy a Logan kiváló elégia, amely akár a zsáner megreformálásához is vezethet a következőkben és az eljövendő szuperhősöknek fel kell kötniük a spandexet, ha Logannel akarnak kekeckedni. Mert hozzá felérni nehéz lesz.