A Peak TV korszakában kisebbfajta csodával ért fel, amikor a Lucifert átvette a Netflix, miután a Fox három évad után elkaszálta a képregényadaptációt. Szerencsére azonban a Twitteren a rajongók segítségével feltuningolt #savelucifer kampányt meghallotta a Netflix, és a készítőknek azon exkluzív körbe sikerült bekerülniük, mint amiben a Brooklyn Nine-Nine vagy a Futurama is tanyázik. A negyedik évadra tíz részt kapott Joe Henderson és csapata, ez a szűkre szabott évad pedig kifejezetten jót tett a sorozatnak. A stílus maradt, figyelembe véve, hogy kik alkotják a közönséget, a felnőtt tartalmat is nélkülözték, abszolút lehetett érezni, hogy mindenki a felhők felett jár a boldogságtól, amiért újra visszatérhetnek, és ennek megfelelően mindenki nagyon odatette magát. A negyedik évaddal felmúlták önmagukat.

A folytatás kisebb időugrással kezd, ugyanis Chloe-nak valahogy fel kellett dolgoznia, hogy amit Lucifer eddig folyton hajtogatott neki, az bizony a valóság és nem egy metafora. Gyakorlatilag az egész szezon erre lett kihegyezve, hogyan tudja a nyomozó feldolgozni a tudatot, hogy mindvégig a nagybetűs Ördöggel töltötte mindennapjait, és mindezt kizárva Lucifer továbbra is a társa, a barátja, akit úgy hagyott ott, hogy megcsókolt. Sokkal jobban körüljárták idén azt az abszolút helyzetet, vagyis a sorozat alapfelállását, hogy a sátánnak elege lett a pokolból és Los Angelesbe költözött, szórakozóhelyet működtet, gyilkosságokat old meg és terápiára jár. 

Idén nagyon jól sikerült továbbvinni Lucifer fejlődését, ha lehet ilyet mondani, még inkább elmélyedt az emberi lélek bugyraiban. A sorozat eléggé ráfeküdt a "Mitől válunk szörnyeteggé?" kérdésre, és az ő esetében ugye gyakorlatilag alap kérdés, hogy csak az emberek véleménye és a legendák teszik szörnyeteggé, vagy esetleg az ő saját döntései vezethetnek oda. Lucifer bűntudata és az önutálata tökéletesen mutatja be, hogy tudnak ezek az érzelmek elhatalmasodni az elménk felett, és ez milyen hatással lehet a tetteinkre, valamint milyen nehéz is felismerni, megküzdeni velük. Annak ellenére, hogy milyen felszínes tud néha lenni egy ilyen hétköznapi nyomozós sorozat, valahogy itt nem érződik ez. Valószínűleg azért, mert jók az arányok, nincs túltolva, de nem is egy-egy jelenetet kap pár komolyabb karakterizálós folyamatot, hanem végigkísér minket egy évadon át. Ráadásul mindig tudja, mikor kell komolytalanná válnia, mikor kell valamilyen újabb abszurd helyzetbe sodornia a főszereplőket. 

Újabb bibliai szereplő érkezett a szezonba Cain után, Eve az első nő és nincs mese, Inbar Lavi tökéletes az egyszerű és naiv karakter megformálására. Miután neki a totál unalmas mennyekből és Adamből lett elege, ő is az Angyalok városába érkezik, hogy végre úgy élje az életét, ahogy szeretné: bulizzon, élvezze a földi örömöket és együtt legyen Luciferrel. Rendesen belekavar a szokásos csapat életébe és jól jön a vérfrissítés, eszméletlenül jó nézni minden percét. 

A többiek közül mindenki megkapta a maga öt perc hírnevét. Nekem speciel a bébi Amenadiel dolog kihagyható lett volna, de végül is valamivel itt kellett tartani a Földön és ez is jól volt felépítve. Egyedül Dan került kicsit a kispadra, pedig Detective Douche szekálását mindig vicces nézni, mondjuk Kevin Alejandro inkább a rendezés felé kezdett elmozdulni, lehet ez volt a kevés műsoridejének az oka. Még egy utolsó, befejező évadot kapott a sorozat, remélem ebben tovább viszik, hogy mi van akkor, ha az Ördög nem igazgatja a Poklot, mert mint láthattuk, a démonok rakoncátlan népség, és remélhetőleg még több híres családtaggal, vagy könyvszereplővel megismerkedhetünk.