A fenti, kissé cinikus hangvételű kérdést árnyalva azért hozzátenném, hogy nem eredendő bűn a Madarak a dobozban univerzumát bővíteni, hiszen nem feltétlenül törvényszerű az, hogy az apokalipszis csupán az Egyesült Államokat sújtotta.

Ugyanakkor, amennyiben ebbe vágjuk a fejszénket, érdemes végiggondolni, hogy van-e a történetben annyi, hogy ne csak a tengerentúlon, hanem ezúttal Európában is egy izgalmakkal teli kalandban legyen része a nézőknek.

A Bird Box: Barcelonáról nem derül ki, hogy folytatás-e vagy előzmény, pusztán annyit tudunk, hogy a 2018-as film univerzumában játszódik. Egyezzünk ki a spin-off megnevezésében, mely némileg rebootolta Sandra Bullock és gyermekeinek küzdelmét. A rendezői feladatokat egy spanyol testvérpáros, David és Alex Pastor látták el, akik korábban már többek között olyan thrillereken is dolgoztak együtt, mint például az Önkívület (Ryan Reynolds) és a Víruscsapda (Chris Pine). A Madarak a dobozban koncepciójának újragondolása, bővítése műfajánál fogva tehát szemlátomást nem jelenthetett akadályt a számukra.

Spanyol kitekintésünkben ismét megismerjük a hátteret, a következményeket, átismételjük az előző filmben lefektetett szabályokat (már ami az öngyilkosságra késztetést illeti), de a két Pastor egy kicsit azért megpróbált csavarni a történeten. Itt ugyanis már vannak olyan emberek, akik immunisak a misztikus erő hatalmára, és kvázi szektaként működve szolgálják azt.

Közéjük tartozik többek között Sebastian (Mario Casas) és lánya, Anna (Alejandra Howard) is, akik megpróbálnak minél több embert "felszabadítani", ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy előcsalják őket a rejtekhelyükről, majd a titokzatos lény áldozatává válnak. A történet itt is így indul, de ezúttal egy olyan csapathoz csatlakoznak, amelyik egy menedékül szolgáló erődöt tervez megkeresni. Eközben pedig Sebastian fokozatosan kezd elbizonytalanodni küldetésében…

Az alapelgondolás egyébként nem rossz, sőt az, hogy a múltbeli traumák szerepének több figyelmet szenteltek a készítők, és mindezt ötvözték a "Látók" helyzetével, kifejezetten érdekes kiindulási pont. A probléma az egésszel, hogy nincs kiért izgulni, holott a személyes dráma adott. A karakterek sztereotípiákra épülnek, a dialógusok rettentő feledhetőek, de még a színészeknek sem sikerül menteni a menthetőt. A végeredmény egy ezerszer látott kliséhalmaz, amiben benne van minden, amit egy posztapokaliptikus film megkövetel.

Azért is szomorú ezt látni, mert a film expozíciója egyáltalán nem prognosztizálta a későbbiekben látottakat. Ideig-óráig kézzel tapintható volt a misztikum, mely a központi karakterek döntéshozatalaiban volt tetten érhető, ám rövidesen átvette a 2018-as film narratív mintáját, és kisebb kiegészítésekkel és változtatásokkal azt a sémát követte végig.

Előkerül a fanatizmus, a vallás, a gyász és az elengedés kérdésköre, de az összkép alapján ezek csupán egy elméletben ígéretesen hangzó történet elemei, melyeket nem sikerült átélhető módon kibontani az alkotóknak. Aki egy "európaibb" Madarak a dobozban-kiadást vár, az csalódni fog. Ez sokkal inkább nevezhető egy rendkívül feledhető ujjgyakorlatnak, amiben kizárólag a kezdetekben még csírázó kreatív szándékot lehet igazán értékelni.