Úgy sejtem, nem vagyok egyedül azzal, hogy már önmagában mosolyogva és végtelenül bizakodva fogadom az olyan filmeket, amik mernek új ötletekkel próbálkozni, legalább koncepciós szinten. A Madarak a dobozban c. regény filmadaptációja első blikkre ilyen filmnek tűnhet, ám amint belevetjük magunkat a történésekbe hamar rá kell, hogy jöjjünk, a Bird Box képtelen felnőni a papíron jól hangzó alapvetéseihez.

Susanne Bier filmje az ítéletnapot hozza el a nézőknek, méghozzá egy olyan globális jelenség formájában, ami mint egy járvány, úgy söpör végig a világon. A sok lehetőséggel kecsegtető képlet alapvetően egyszerű: a Földön fokozatosan megjelenik *valami*, amit a néző maga se nem lát, se nem tud róla semmit, a film egydimenziós karaktereinek azonban elég csak ránézni arra a *valamire*, majd a következő pillanatban az adott delikvens vagy főbe lövi magát, esetleg beáll a megtébolyodott forgalom elé, de a negyedikről való kiugrás is megteszi a varázsát. A lényeg az öngyilkosság minél gyorsabb és hatásosabb megvalósítása. A koncepciót hallván szinte azonnal cikázni kezdenek a gondolataink, hogy mennyi érdekes és feszültséggel teli szitut lehetne kihozni egy ilyen felütésből, ám a Bird Box felületes, fantáziátlan és B filmekre emlékeztető megvalósítása teljes csalódásként ért a felvezetés után.

Általában igyekszem kerülni a közvetlen összehasonlításokat egy-egy film kiértékelése során, viszont most muszáj megállapítanom, hogy a Bird Box elég erősen a tavalyi pazar Hang nélkül és a 2008-as Az esemény a szerelemgyermekének érződik. Ezzel önmagában nem lenne semmi baj, Bier rendezése azonban végig arra emlékeztetett, hogy mennyivel jobban tették a dolgukat az előbb említett alkotások - igen, még Shyamalan filmje is. A Bird Box ugyan végig egy kiegyensúlyozott minőséget hoz, a film első órája azonban képtelen rendesen megágyazni a koncepcióban rejlő lehetőségek kiaknázásához. A film gyakorlatilag egy igen terebélyes csapatot prezentál a nézőnek, akik az apokalipszis előtt maximum látásból ismerték a másikat, ám a vészhelyzet közepette mind ugyanabba a házba zsúfolódtak össze. Mindeközben egy másik idősíkon a főhősnőt, Malorie-t (Sandra Bullock) láthatjuk, amint két gyerkőccel a nyakában egy erősen posztapokaliptikus Föld benyomását keltő világban küzd a túlélésért. A két idővonal viszont alig-alig akart összekapcsolódni.

A Bird Box nem egy klasszikus értelemben vett rossz film, sőt, relatíve jól egyensúlyozik a "könnyed kikapcsolódás" és a parás "mi lesz most?!" élmény mezsgyéjén, a film viszont képtelen volt visszajönni a botrányosan semmilyen és súlytalan felvezetés gyermekded hibáiból. Az ismeretlen szörnyek, izék, eltitkolt szovjet tömegpusztító fegyverek - nevezzük őket bárhogyan - két lényegi identitásából az egyiket azonnal lerombolja a Bird Box, a másikat pedig két órán keresztül ignorálja. A "ne nézzünk rá, és akkor nem lesz baj" trükk leleplezése egy döbbenetesen bugyuta és súlytalan következtetéssel történik meg, ami gyakorlatilag a film első felének minden ívét és egyetlen működő katalizátorát is semmissé teszi. Lévén Bullock karaktere mellett megismerünk még nyolc másikat, ám mindössze kettőről mondhatjuk, hogy több személyiséget írtak hozzájuk, mint egy ócska B filmekre emlékeztető archetípus. A Holdfényből megismerte Trevante Rhodes és a mindig stílusos John Malkovich tartják egyben a Bird Boxot, hiába Sandra Bullock minden igyekezete.

A legnagyobb problémám mégis az a Bird Box-szal, hogy a koncepciója a Hang nélküllel ellentétben nem ad nekünk, nézőknek valami frisset, maradandót. Óriási potenciál van abban, hogy egy film vizuális eszközeit elvéve vagy tompítva mennyire és hogyan lehetne hatni a nézőre, ez pedig nem csak hogy teret enged, de megkövetelné a készítőktől, hogy játszadozzanak a már jól bejáratott alkotói eszközökkel. A Bird Boxban ehelyett nonstop nézhetjük, hogy a papírmasé jellemű karakterek egy kendővel a fejükön, vagy szemüket eltakarva szerencsétlenkednek és rettegnek valamitől, amiről két óra alatt egy árva információ nem derül ki. Az ötletes, és talán egyedüli hatásos autós-GPS-es jeleneten kívül nem is próbálkozott igazán a film, míg a Hang nélkül a siket leányzó által magát a befogadót is a cselekmény középpontjába helyezte, ezzel pedig egy friss, talán előtte még soha nem tapasztalt élményt adva a nézőnek. Mindez pedig tökéletes összhangban volt azzal a cselekménnyel, ami ugyan nem sokkal komplexebb, mint a Bird Box esetében, ám mégis mert és tudott kísérletezni a formátummal.

A Bird Box forgatókönyvéből hiányzott az ambíció és a merészség. A kötelezőt a maga középszerű módján végig hozza, néhány erősebb jelenettel megspékelve, amik többnyire mind a film második felében érvényesülhettek. A különleges vállalását ugyan akkor sem teljesíti Bier rendezése, hangulatában és cselekményében egy jóval érettebb és feszesebb élményt kapunk, mint az elkeserítően gyermekded és súlytalan expozíció alatt. Az idegen entitások eredete és a tömeges öngyilkosságok miértje végig megválaszolatlanul marad, ami egy bevett húzás manapság, a Bird Box viszont abszolút nem biztosít teret és táptalajt még a találgatásoknak vagy rajongói teóriáknak sem, annyira lusta a film két elemi kérdését illetően. Ezen pedig a lehangolón antiklimatikus, indokolatlanul ingerszegény lezárás sem segített, ami őszintén szólva, minden kedvemet véglegesen elvette a filmtől.

Látom, hogy miért imádják annyian a Bird Boxot. Én pedig véletlenül sem akarom senki szórakozását tönkretenni, vagy épp kisebbíteni azt. Azért is hálás vagyok, hogy egyre több ilyen hasonló próbálkozást látunk manapság, amik megpróbálnak a dobozon kívül gondolkodni, Susanne Bier filmje a legjobb esetben is átlagos kivitelezés mellett nagyon "megúszósan" közelítette meg, az esetek többségében pedig teljesen ignorálta a koncepcióban és az érzékekkel való játszadozásban rejlő számtalan lehetőséget, ami a szememben a legnagyobb kudarc, amit ez a film csak elkövethetett.