Férfi és nő találkozik. Minden simán megy, a kémia azonnal, teljes olajozottsággal működik, minden jel arra mutat, hogy ebből lehet valami. Frappáns szóváltások, spontaneitás, mi nézők imádjuk, amikor valami ennyire klappol egy szerelmes filmben. Majd jön a csavar és ugyanezt a randit újra megnézhetjük. És újra. És újra. És újra.
Sheilának (Kaley Cuoco) ugyanis van egy titka, mégpedig, hogy időgépet használ és mindig visszamegy ugyanarra a helyre, ahol a spontán randi történt, hogy újra meg újra megszólítsa azt az aranyos srácot, Gary-t (Pete Davidson). A beszélgetés pedig mindig ugyanolyan vidám, spontán és kedélyes, mint első alkalommal. Ezt azonban nem lehet örök életen át folytatni, így egy idő után szembe kell néznie az ismétlés következményeivel is. Ráadásul az ember még a tökéleteset is meg tudja egy idő után unni.
A Meet Cute nagyjából hasonló skálán mozog, mint a 2019-es Palm Springs, melyben szintén egy időhurokban rekedt szerelmet láthattunk kibontakozni hóbortos, bohókás, sokszor feketére színezett humorral megtoldva. Alex Lehmann filmje azonban a fókuszt máshová helyezi, mint a PM és itt inkább az elhibázott lépésektől való félelem az, ami középpontba kerül. Miért kellene továbbmenni egy párkapcsolatban, ha egyszer megismételhetjük a tökéletes első randit? Miért kellene kockáztatni, hogy a későbbiekben majd potenciálisan elromlik a dolog, ha egyszer újra és újra át lehet élni a kezdeti varázst, a pillangókat a hasban, a szeretnivaló sutaságot és bénázást?
A középpontban itt Sheila karaktere áll: ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy válik világossá frusztrációja, depressziója, majd pedig egyre világosabbá válik, hogy cselekedeteit attól való félelme irányítja, hogy a varázs elmúlik. Nézőként át lehet érezni a problémát és a félelmet, hiszen semmi nem garantálja azt, hogy egy páros, akik zökkenőmentesen kezdik az ismerkedést, két-három év, vagy netán két-három hónap múlva is együtt lesznek. Ha pedig valakit túl sok csalódás ért életében, akkor még nehezebb ezen túllépni. Pláne akkor, ha ott van a keze ügyében egy barnítógépnek álcázott időgép. Lehmann tehát bizonyos szinten reflektál a romantikus filmek bejáratott panelére és más megvilágításba helyezi azt, ez pedig egészen üdvözítendőnek hat, még ha nem is sikerül neki ezt olyan emlékezetesen véghezvinnie.
A film egyik fő problémájának azt tartom, hogy a drámát nem hegyezi elég élesre és többnyire megmarad a cukiskodás szintjén, amit csak picit mélyít el egy-két eltalált, drámai célzatú momentummal. Lehmann az utolsó harmadot elsieti és nem hagy időt arra, hogy igazán érvényes legyen a dráma, még akkor is, ha egy-két érdekes gondolatot így is bevet. Annak felvetése, hogy visszamenőleg tökéletesre csiszoljuk partnerünket, elgondolkodtató, de nem egészen használja ki az ebben rejlő lehetőséget (sem komédia, sem pedig dráma szintjén), ahogyan a férfi főhős hirtelen jött ötlete az időutazást illetően szintén ad hoc-nak, elkapkodottnak érződik a dramaturgia szintjén. Éppen ezért a befejezés sem lett olyan érzelemgazdag, amilyennek lennie kellett volna, vagy amilyen lehetett volna.
Mindennek ellenére túlságosan mégsem tudok haragudni a Meet Cute-ra. Nem annyira frappáns, mint amilyen a Palm Springs, viszont a két főszereplő így is parádésan vicces és cukik együtt (fontos része a történetnek, hogy működjön a kettejük kémiája, úgyhogy mindenképp pacsi). Cuoco vicces, szimpatikusan őrült és szórakoztató az érzelmileg ingatag lány szerepében, Davidson pedig szintén remekül hozza a kockázatkerülő, kedves, esetlen, de jó humorú "szürkeegeret".
A cselekmény dinamikája sodort magával, a humora pedig pont annyira tud lökött lenni, hogy az még imponáló. Lásd: a manikűrösnél tett látogatások, illetve maga a gondolat, hogy a manikűrösnél éppen ott van egy időgép. Szeretem az ilyen egyszerű megoldásokat, és amikor nem gondolnak túl valamit. Épp csak nem lett volna rossz az sem, ha az érzelmi része jobban működik, ha a hatása tovább tart és ha picit jobban kibontja mind Pete Davidson, mind pedig Kaley Cuoco karakterét is. Ám ha egy egyszerű, jóleső, picivel ötletesebb romantikus komédiára vágyik az ember, akkor túl rosszul nem járhat. Ráadásul csak másfél óra, úgyhogy nem marad tovább a kelleténél.
