Ahogy az előadás promóciójában is megjelenik, Thomas Vinterberg 2020-as filmje az összes jelentős európai és tengerentúli díjat, köztük a legjobb külföldi filmnek jár Oscart is elvitte. A dán alkotó műveit egyébként is előszeretettel adaptálják színpadra: készült már előadás a Születésnap (1998) és A vadászat (2012) című drámáiból is - utóbbit a Budaörsi Latinovits Színház jelenleg is játssza.
A Még egy kört mindenkinek színdarab-verzióját az Orlai Produkciós Iroda hozta el számunkra, amit a Belvárosi Színházban tekinthetnek meg az érdeklődők.
Mindig felmerül a kérdés, érdemes-e médiumokon átívelő összehasonlítást végezni, hiszen egy alapkoncepció sok aspektusban születhet újjá könyvként, filmként vagy színdarabként, jelen kritikának viszont kifejezett célja a párhuzamok és különbségek kiemelése. Vinterberg volt az egyik alapítója az 1995-ben létrejött Dogma-mozgalomnak, amelynek alapértékei között szerepelt, hogy a hangsúlyt a színészi játékra, a történetre és alapvetően a témaválasztásra helyezik a filmekben. Autentikus filmeket akartak készíteni azáltal, hogy nem távolodnak el a filmektől sem térben, sem időben, vagyis valós idejű történéseket kell vászonra vinniük, nem alkalmazhatnak kameratrükköket és vizuális effektusokat, valamint kézikamerás felvételeket használtak - ahogy fogalmaztak, a történetnek nem ott kell játszódnia, ahol a kamera van, hanem a kamerának kell ott lennie, ahol a történet játszódik.
Bár Vinterberg maga is jócskán eltávolodott ettől a stílustól az évek során, kamerakezelésében és összetett karaktereiben megtalálhatóak a gyökerei, ami a színpadi "itt és most" élmény megteremtését nagyban elősegítik. A minimalista, szinte puritán díszleteknek és fényelésnek hála pedig tovább adja magát a lehetőség, hogy például a Még egy kört mindenkinek színpadon végezze.
A Belvárosi Színházban játszott produkciónak nem is a technikai megvalósításban csorbult ki a fejszéje, hiszen egyszerű tolóajtós panelek segítségével könnyedén jutottunk el egyik helyszíntől a másikig, a filmből jól ismert zenei betéteket a darabba is belekomponálták, valamint kevés eszközzel és jelmezzel, illetve mondhatni letisztult színpadképpel megfelelő atmoszférát teremtettek. Paczolay Béla rendezése azonban két kardinális szempontból nem kevés kivetni valót hagyott maga után: a színészválasztás csak részben parádés, a tragikomédia pedig sötét jellegét szinte abszolút elveszítette.
Ha valamiért feltétlen érdemes megnézni ezt az adaptációt, az Epres Attila és Debreczeny Csaba, akik messze maguk mögött hagyják kollégáikat. Előbbi Tommyt, a tornatanárt, utóbbi Petert, a zenetanárt alakítja, és mindkettőjük fenomenális. Epres jelenléte a színpadon önmagában figyelemreméltó, Debreczeny feladata azonban egyszerre hálás és mostoha: az ügyeletes mókamester szerepét osztották rá. Ettől könnyen szerethető lesz, de nagy a veszélye ezeknek a karaktereknek, hogy átlépik az ízléstelenség és a túlzás határait, Debreczeny figurája és játéka viszont sosem válik tolakodóvá, hanem valóban kellemes és szellemes színfoltja a darabnak. Velük ellentétben Schruff Milán mintha maga is belátta volna, hogy a filozófiatanár Nikolaj szerepében ő csak a narrátori feladatokat láthatja el, szépen meg is húzódik, mint mellékszereplő - minden érdekességtől mentesen.
A legnagyobb problémát azonban Király Attila jelenti, aki mintha nem tudott volna felnőni egy főszereplő feladatához, és akinél gyakorlatilag az egész gárda izgalmasabban teljesít. Sablonos és szélsőséges alakítása már-már parodisztikus, nüansznyi érzelmek és feszültség helyett a motyogó, sértődött tini és a magából bohócot csináló alkoholista között ingázik. Nyilvánvaló, hogy a színházi tér teátrálisabb mimikát és mozdulatokat kíván, és Mads Mikkelsen tökéletesen megformált Martinját nehéz megugrani, de ennél aprólékosabb és átgondoltabb játékra kellett volna törekedni.
A felszínes színészi játék összefügg a darab másik nagy problémájával, miszerint a tragédia alig-alig van jelen a bő két óra alatt. A film és a színdarab szinte ugyanolyan hosszú, és főbb cselekménypontjaiban egzaktan követték is az átiratnál az eredeti művet, az esetleges változtatások viszont nem feltétlen szolgálták a darab javát. A plusz mondatok szájbarágósak, a jelenetek tartalma és hossza néhol megváltozott és a dinamikájuk felborult, emiatt az érzelmi töltet fájóan hiányzott egyes jelenetekből. A film legnagyobb erőssége, hogy nem ítélkezik, és hogy a férfiak által végzett kísérlet árnyoldalát is kíméletlenül megmutatja. Itt ez a tragikus felhang súlytalanná válik, pedig enélkül nem kapjuk meg azt a fajta feloldást és katarzist, amit elvárnánk és megérdemelnénk, amiért végigültük a darabot. Az átirat a fárasztóan ismétlődő és végül kínossá váló "védjegyek miatt" vígjátékká silányul.
Személy szerint én az interaktív színháznak sem vagyok különösebb híve, de el kell fogadnom, hogy ez trenddé vált, és a közönség soraiban láthatóan élvezték is az együtt éneklést. Kiütközött viszont, hogy ki ismerte előzetesen a filmet, hiszen a híres "szavazás-jelenetnél" még így is sokan találgattak a lehetséges jelöltek közül, és persze a plénum sikeresen megválasztotta Hitlert elnöknek. Ezért több szempontból is az a konklúzióm, hogy a Még egy kört mindenkinek színházi adaptációja annak lehet igazi kuriózum, aki mit sem tud Vinterberg filmjéről.
